KÜLÖNBÖZŐ LINEÁRIS ÍRÁSRENDSZEREK HASONLÓ JELEI

Második, részben átdolgozott és bővített változat. A tanulmány első megfogalmazása az Ómagyar Kultúra 1991-es számában jelent meg. Az alább olvashatóval lényegében azonos második változat a "Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötetben jelent meg az ábrákkal egyetemben 

Az írástörténészek gyakran visszatérő témái közé tartozik a különböző írásrendszerekben található azonos, vagy hasonló alakú jelek rokonságának a kérdése. Ez rendszerint akkor merül fel, ha egy ismeretlen írással írt feliratot kell kibetűzni - jobb híján - a rokonnak vélt írásrendszerek hasonló alakú betűire támaszkodva, vagy ha az egyes írásrendszerek eredetét és genetikai kapcsolatait kell tisztázni. Mivel ezek egyúttal az íráskutatók jellemző feladatait is jelentik, a szakmai vitákban ez a kérdés gyakran szerepel. 

A vonatkozó érveket és ellenérveket azért tartom érdemesnek a végig-gondolásra, mert az írástörténetben jártasak és járatlanok között egyaránt elterjedt és szinte egyeduralkodóvá vált egy nem kellő árnyaltsággal megfogalmazott állítás a jelformák közötti hasonlóságok értéktelenségéről. Eza féligazság köszönt rám a Tudomány című folyóirat lektorának érveléséből is: ő ugyanis vitatta az egyik kéziratomban felsorolt, halmokat ábrázoló írásjelváltozatok közötti - általam feltételezett - genetikai összefüggések lehetőségét.  Mivel ugyanez a kétely más olvasókban és lektorokban is felmerülhet, érdemes és szükséges is tiszta vizet önteni a pohárba. 

Ismerkedjünk meg tehát azokkal a véleményekkel, amelyeket a téma tudós kutatói fel szoktak hozni a jelformák közötti hasonlóságok értéktelenségéről.

Egy dogma - egy kudarc

Németh Gyula "A régi magyar írás eredete" című tanulmányában érinti a kérdést: "A régi magyar írás jegyeinek nagy része kétségtelenül a köktörök (hozzátehetjük: a jeniszeji köktörök) ábéczéből való. Nagy Gézáé az érdem, hogy ezt észrevette, és pedig még akkor (1890), mikor a köktörök írást olvasni sem tudtuk. Erről szóló felolvasását Nagy Géza tudományos folyóiratban nem adta ki; jól tudta, hogy míg a köktörök betűk hangértékével nem voltunk tisztában, nem volt bizonyító ereje az egyeztetéseknek. Mert ha a magyar X bbetű megvan ugyanilyen alakban egy másik ábéczében is, de ott pl. k-t jelöl, akkor ez az egyezés a módszeres írástörténet szempontjából tökéletesen értéktelen." 

A köktörök írásjelek hangértékének késôbbi megfejtése aztán azt igazolta, hogy Nagy Géza óvatossága csak részben volt indokolt, mert az esetek jó részében a magyar és a türk jeleknek nem csupán az alakja, hanem a hangértéke is összevethető. Azaz Nagy Géza bátran közölhette volna azt a hipotézisét, amelyben - pusztán a jelformák hasonlóságára alapozva - feltételezi a két írásrendszer kapcsolatát, mert ezt a kapcsolatot azóta általánosan elfogadták (vita legfeljebb a kapcsolat jellegéről van). 

Az óvatoskodásnak ez a feltűnő kudarca azonban sem Németh Gyulát, sem pedig a követőit nem gondolkoztatta el a "módszeres írástörténet" előítéleteinek értékéről vagy értéktelenségéről, mert az álláspontja - a bebizonyítatlansága ellenére is - megfellebbezhetetlen dogmává keményedett. 

A véletlen egybeesés néhány példája

Ezt a szinte közhellyé vált féligazságot Róna Tas András a következőképpen fejti ki: "A betűk történeti egybevetésében egyébként a külső hasonlóság önmagában semmit sem jelent (...) Például a cirill C és a latin C alakja teljesen egybeesik. Sőt bizonyos nyelvekben - például a franciában és az angolban - bizonyos helyzetekben a kiejtésük is azonos. (Lásd például francia cité, angol city "város" szót: a c kiejtése mindkét esetben sz.) A két betű között még sincs semmiféle történeti kapcsolat! A cirill C a görög ∑ jelre megy vissza. (...) Alatin C ellenben eredetileg a k hangot jelölte, mégpedig az i és az e előtt. (Tudjuk, hogy Ciceró és Ceasar nevét kikerónak és készárnak ejtették.) A latin k azonban az i meg az e előtt c lett, majd némely nyelvben (például a franciában) bizonyos helyzetekben sz. Még egy másik példa: az X jel a görög írásban a kemény h hang jele, a germán rúna írásban a g hangé (de csak a mély hangú szavakban), a székely rovásírásban pedig a b hangé. Bár ezek a betűk teljességgel azonosak egymással, történetileg még sincs semmi közük egymáshoz. Alaki egybeesésük abból adódik, hogy igen egyszerűek. Azegymásra egyáltalán nem hasonlító betűk azonban történetileg összefügghetnek egymással, mint ahogy ezt a cirill C és a görög S története is mutatja. 

Az írástudomány tehát nem a külső hasonlóságokon alapul, hanem a rendszeres egyezések és átmenetek felkutatására törekszik." 

Róna-Tas András logikusan felépített és jól illusztrált érvelésének az értékéből sokat levon, hogy a szarvasi felirat megfejtését - a saját fenti állásfoglalását sutba dobva - mégis két egyszerű jel alaki hasonlóságokon alapuló párhuzamaira építette: 

"Most következett a megfejtés legmerészebb lépése. Abból a föltevésből indultam ki, hogy a (......) szó két betűje a I és ) ugyan igen egyszerű, de előfordul a székely és a keleti türk rovásírásban, mégpedig - és ez különösen fontos! - azonos hangértékben. Ez persze lehetne véletlen (emlékezzünk a cirill és a latin C esetére!), annyit azonban megenged, hogy kísérletezzünk vele." 

A fenti két betűből kiindulva Róna-Tas András megfejti a feliratot, a megfejté-sét azonban a kutatók nem fogadják el - legalábbis erre utalnak az újabb, gyökeresen eltérő írányú megfejtési kísérletek. A megfejtő eljárását (azt, hogy két egyszerű jelre alapozta a hipotézisét) ennek ellenére elfogadhatónak kell tekintenünk - hiszen a rovásfeliratok megszólaltatása el nem odázható feladatunk, és ennek érdekében minden hipotézis, még a tévedés joga is megengedhető. 

A formai hasonlóságok értékelése a közgondolkodásban

A megfejtő elvi álláspontja és az alkalmazott módszere közötti ellentmondás - amint azt később látni fogjuk - nem a megfejtés kiindulási pontjában, hanem akkor keletkezett, amikor Róna-Tas András előzetesen túlságosan is alábecsülte a betűk közötti formai hasonlóságok jelentőségét. A hasonlóságot egyébként az élet és a tudomány többi területén természetszerűen a rokonság bizonyítékának tekintik. Ha például egy európai családban egyszer csak egy gyönyörű fekete kisfiú születne, akkor az apa - mindennemű vérvizsgálatra vagy kromoszómavizsgálatra alapozott tudós eljárás mellőzésével, csupán a hasonlóság hiányára alapozva - némi joggal nézne kérdően a feleségére és vonná kétségbe a kisfiúhoz fűződő édesapai kapcsolatát. Ebben a helyzetben a boldog mama - akár kérdés nélkül is - azonnal szükségesnek érezné valamilyen magyarázat adását. Amennyiben az apaság megállapítása céljából tudós vizsgálatra kerülne sor, a szakértő is csak a vércsoport és a kromoszómák hasonlóságára hivatkozva állapítaná meg a rokonsági kapcsolatokat. Nos, ideje, hogy ennek a természeti törvénynek az érvényességét az írásrendszerek világában is tudomásul vegyük. 

Mivel az írásrendszerek legtöbbjét rokonság fűzi egybe, a jelek közötti nagyszámú hasonlóság is ebből és nem valamiféle véletlen egybeesésből származik. (Különösen igaz ez a bonyolult, több elemből felépülő jelek esetében, lásd később!). Róna-Tas András tehát - bár az álláspontja az első pillanatban vitathatatlannak tűnik - nem az általánost, hanem a kivételt emelte a törvény rangjára. Ennek a törvénynek az igazságtartalma - mint minden más törvényé is - csak bizonyos területen belül abszolut, azon kívül bizonytalanná válik. Valójában tehát azt a területet is körül kellene határolni, ahol a törvény valódi összefüggéseket fejez ki. Ennek a területnek a meghatározása nélkül ezt a fontos kérdést megoldatlannak, a tárgyban elhangzó kinyilatkoztatásokat pedig megalapozatlanoknak kell tekinteni. 

A "rendszeres átmenet" hagyományos elképzelése

Püspöki Nagy Péter a magyar írás türk és ószláv rokonításairól szólva érinti a kérdést: 

"1889-ben megjelentek a Jeniszej vidéki feliratok, majd rövid néhány év alatt a velük szinte azonos orchoni feliratok szövegei és 1896-ban már Wilhelm Thomsen végleges megfejtése is. Ezek az egyenes vonalakból és körívekből álló írásjelek alakilag nagyon közel állnak a magyar írás betűihez. Ezért azonnal megszületett a spontán következtetés, hogy a magyar írás az ótürk írásból származik. (...) Ámbár Nagy Géza (...) azonnal vitatta e nézetek helytállóságát, a magyar írás ótürk írástól való eredeztetése mindmáig bizonyítatlan, de általánosan hangoztatott álláspont maradt. Ernst Doblhofer anélkül, hogy mélyrehatóbb vizsgálódást végzett volna, már 1957-ben rámutatott, hogy a magyar írás jeleinek nagyobb része nem vezethetô le a türk írásból. (...)

A lineáris írásokat a függőleges és dőlt egyenes vonalakhoz csatolt további kisebb egyenesek és körívek jellemzik. Szinte valamennyi lineáris írásban kisebb nagyobb számban találunk teljes, gyakran pedig részleges alaki egyezéseket. Ezek az egyezések, amelyek az azonos alkotóelemek felhasználásának következményei, még nem jelentenek közelebbi kapcsolatot két ilyen írásrendszer között.

Közelebbi kapcsolat gyanúja merülhet fel akkor, ha például két azonos családhoz tartozó írásrendszeren belül jelentősebb számú hiteles alaki és hangértékbeli azonosságot tudunk kimutatni. Ennek az azonosságnak azonban túlnyomónak kell lennie, és eltérésekkel csupán ott lehet számolni, ahol a két nyelv hangzóállománya tér el egymástól. Ha ezeket a kritériumokat figyelmen kívül hagynánk, akkora lineáris írások kapitális ágához tartozó szinte valamennyi írását közvetlenül egymásból kellene leszármaztatnunk (kiemelés tőlem - VG ). Például a glagolita rokonítással bátran szembeállíthatnánk a föníciai írás O betűjét, amely hangértékben és külalakban egyaránt megegyezik a magyar rovásírás és a glagolita írás O betűjével, azaz a függőleges tengelye körül megfordított latin C betűvel. Sőt olyan szabadossággal, mint amilyennel a magyar írást a türk írás betűivel azonosították, a föníciai T-t és a magyar írás T betűjét is azonosíthatjuk. Pedig nyilvánvaló, hogy e két írásrendszernek, az azonos alkotóelemeken kívül, egymáshoz valóban semmi köze nincs. Ugyanez a helyzet a görög és a glagolita írásnak a rovásírással való vélt kapcsolatában is." 

Püspöki Nagy Péter véleményével - miszerint a föníciai és a székely írásnak egymáshoz semmi köze sincs - nem értek egyet, mert a két írás között valamilyen laza rokonság, közös eredet feltehető. Gondolok itt Simon Péter nagyszerű tanulmányára (ugyanott), amelyik valószínűvé tette, hogy "írásunkat közvetlenül azokból az írásalapokból kell levezetni, amelyekből a szótagírások és a legrégibb betűírások kisarjadtak". Ide tartozik Maurice Pope méltán nagy figyelmet keltett hipotézise is arról, hogy a fonetikus írás ötlete egyetlen centrumból terjedhetett szét a világban. 

Az egyszerű lineáris formák száma 

Püspöki Nagy Péter kijelentése, miszerint az egyezések az azonos betűelemek alkalmazásából következnének, mindaddig elfogadhatatlanok, amíg nem vizsgáltuk meg, hogy az alkalmazott betűelemek különféle kombinációival hány betűalakot lehet létrehozni, és mi a valószínűsége annak, hogy két írásalkotó egymástól függetlenül is ugyanazt a betűalakot választja ki a kombinációk közül. 

Ugyanez a válasz Maurice Pope érvelésére is, aki leszögezi, hogy az elképzelése "nem a jelek formáján alapszik. Ezek ugyanis megbízhatatlanok. Az egyszerű lineáris formák száma korlátozott és manapság általánosan elfogadott az, hogy a különböző írásrendszerek jelei közötti kismértékű, látszólagos azonosság nem mondhat nekünk semmit. A mi ábécénk föníciai eredetét nem bizonyítja a nagy I betűnk és az ő zed-jüknek a hasonlósága és nem bizonyítja ezt a közös származást az orosz kurzív "d" és a mi "g" betűnk azonos formája sem. Ezek nem bizonyítják a két írásrendszer közös eredetét. Ugyanakkor az eltérő grafikai megjelenés alapján nem cáfolható az örmény nyomtatványok, a pompeji graffitik és a gót kézírás rokonsága sem. Az írások külső megjelenésén alapuló megfigyelések közül csak azok adnak használható felvilágosítást, amelyek az írásrendszer egészének szerkezetére vonatkoznak."

Az érvelésnek itt is az a sohasem ellenőrzött feltevés a gyenge pontja, hogy az "egyszerű lineáris formák száma korlátozott". Még ha hajlunk is ennek az érvnek az elfogadására, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy a kérdés eldöntése érdekében ezeket az egyszerű lineáris formákat célszerű megszámolni. A valóban korlátozott számú írásjel-alkotóelemeket meg végtelenül sok variációban alkalmazzák az írásrendszerek, - azaz nem csak az elemek száma, hanem a belőlük építhető struktúrák bonyolultsága is figyelembe veendő. 

Hasonló dolgok eltérő képjelei

Sokkal inkább meggondolásra érdemes az a lehetséges ellenvetés, hogy az eltérő írásrendszerek eredeti képjelei (és a belőlük származó későbbi lineáris jelváltozatok is) azért hasonlítanak egymáshoz, mert a képjelekkel ábrázolt tárgyak is hasonlóak. Rövid ellenőrzés után azonban - amelyhez Gelbnek az 1. ábrán látható táblázatát használjuk fel  - ezt a megoldást is el kell vetnünk. Mégpedig két ok miatt. 

Az elsô ok az a tapasztalati tény, hogy a különféle írásrendszerekben ugyanazokat a dolgokat másként ábrázolták. Jó példa erre az ember (man) képjeleit tartalmazó legfelső sor, ahol egymásra még véletlenül sem hasonlítanak a képjelek. A sumér képjel egy meglehetősen elnagyolt álló alakot ábrázol, az egyiptomi egy részletesebben kidolgozott ülő alakot, a hettita egy alig felismerhető emberfejet, a kínai pedig egy inkább kilincsre, vagy pásztorbotra, mint emberre emlékeztetô lineáris formát mutat. Az eltérések tehát túlságosan is nagyok, pedig az ember lerajzolása még az egyszerűbb feladatok közé tartozik. 

A másik ok az, hogy amikor meg hasonlítanak egymásra a jelek, akkor sem az ábrázolt dolog alakja, hanem valamiféle közmegegyezésen alapuló, de a valóságban nem látható gondolati összetevő adja a hasonlóság magyarázatát. 

Például a csillag (star) képjeleit tartalmazó sorban felfedezhető hasonlóság az egyes képjelek között, ezek azonban nem hasonlítanak magukra a csillagokra. A gondolkodásunkban ugyan ezek a sugaras jelek (valószínűleg a suméreknek köszönhetően) elválaszthatatlanul egybefonódnak az ég csillagaival, az égen látható csillagok azonban nem sugarasak, hanem csak pontszerűek. Akárhány fényképfelvételt készítünk is az éjszakai égboltról, biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen sugaras csillagot sem fogunk találni a felvételeken.

1. ábra 

Különböző képírások néhány "azonos" képjele

(Gelb nyomán)

A sugarakkal az írásalkotók a csillagok sziporkázását, a csillagokból az emberek felé irányuló fénysugarakat, vagy inkább a sorsukat befolyásoló mágikus "hatótényezőket" kívánták ábrázolni. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Nap (sun) képjeleit tartalmazó sorban is, ahol a napkorong (vagy a kínai ecsethasználat követelményeinek jobban megfelelő négyszög) közepébe hasonló következetességgel egy pontot, kört, vagy vonalkát rajzoltak - holott az égitesten semmi hasonló nem fedezhető fel. 

Máskor meg kifejezetten eltérő dolgokat jelölnek egymáshoz hasonló képi ábrázolással. Formai rokonság fedezhető fel például a hettita és kínai "király", a hettita "város", valamint a sumér és a hettita "ország" jelentésű képjelek esetében - mert mindegyik hegyet ábrázol. A hasonlóság hátterében itt is valamiféle gondolati tartalom, egy csúcskultuszra visszavezethető közmegegyezés rejlik. Az írásjelek hasonlósága tehát nem az ábrázolt dolgok formai hasonlóságával, hanem sokkal inkább a gondolati tartalommal magyarázható. Ez a gondolati tartalom azonban meghökkentően nagy földrajzi és időbeli távolságokon át is azonos maradhat - és nyilván elsősorban ennek köszönhető az egymáshoz távoli írásrendszerekben alkalmazott írásjelek formai hasonlósága. 

A megtanulhatóság szempontja

Figyelemre méltó gondolat rejlik I. J. Gelb álláspontjában is, amelyet a következőképpen fejt ki, a sémi írások jelformáinak lehetséges eredetéről szólva: "Az olyan formai hasonlóságok a sémita és más írások között, mint amilyenekkel a különböző tudósok álltak elô, a puszta véletlennek tulajdoníthatók. Az írásjelek formáinak kritikátlan összehasonlításából kiindulva rendkívül megtévesztő eredményre juthatunk. (...) Bár elméletileg nincs határa az írásjelként használható lineáris formák számának, a gyakorlatban rendszerint mégis egyenes vonalakból álló, egyszerű formákat, háromszögeket, négyszögeket és köröket választanak, mivel a rendszer használói könnyen megtanulhatják és emlékezhetnek ezekre. Az ilyen geometriai formák száma meglehetősen korlátozott." 

Egy írásrendszer megtanulhatósága alapvetően két dologtól függ: egyrészt a jelek számától, másrészt az egyes jelek tulajdonságaitól (ez utóbbiak közé értve a jelformát is) - azaz Gelbnek igaza is lehetne. A ténylegesen használt írásjelek és írásrendszerek azonban Gelb elméletét nem támasztják alá. Igen sok jel alakja ugyanis szükségtelenül bonyolult, ami csak a tradiciók erejével magyarázható, amelyek erősebbek holmi ésszerűségre való törekvésnél. Ha az ésszerűség befolyásolta volna az írásalkotókat, akkor a kínaiak már régen elfelejtették volna ősi írásukat. A helyzetre jellemző, hogy a kínai hagyomány szerint a régi időkben élt Kínában egy nagy tudós, akit a császár arról faggatott, hogy hány szót ismer. "A kínai írásolyan sok jelből áll, ahány szőrszál a bivaly testén található. Én azonban csak annyit ismerek közülük, ahány szőrszál egyetlen lábon van" - válaszolta a tudós. – ”Soha nem élt senki e földön, aki az összes kínai írásjelet ismerte volna”. 

Ezt a jelgazdagságot a konzervativizmus okozta, amely felismerhető az írásrendszereken kívül az egyes jelek alakjában is. A jelek alakja ugyan az idők során változásokon megy át és a változás jellemzően egyszerűsödést jelent, ezeket a változásokat azonban többnyire nem valamiféle tudatos egyszerűsítési törekvés váltja ki. Ami nyilvánvaló, az mindössze annyi, hogy az íráshordozónak és az íróeszköznek megfelelően a jelek alakja módosul, eközben azonban az eredeti képjel jellemzô vonalai általában megmaradnak. 

Az irnokok évezredeken keresztül hűségesen ragaszkodtak a rájuk maradt formakincshez és a jelek szerint mit sem törődtek azzal, hogy ezeket a jelformákat könnyű-e megtanulni, vagy sem. Mentségükre legyen azonban mondva - lévén az írás kollektív műfaj - egyik írnok sem változtathatja meg önkényesen a kialakult szabályokat. Rendkívüli pillanatokat kivéve, amilyeneket általában csak a nagy társadalmi megrázkódtatások kínálnak. 

Bár az első fogalomírások jeleihez képest a modern ábécék betűi kétségkívül leegyszerűsödtek, az azonban nem biztos, hogy egyúttal könnyebben megtanulhatók is lettek. A puszta formákat tekintve például a modern magyar ábécé ty betűje semmivel sem tanulható meg könnyebben, mint a székely rovásírásnak a "ty" hangot jelölő jele. Ez utóbbi - közel ötezer éves - forma (126. és 208. oldal) végső soron az Orion csillagképet ábrázolja, amelyben a régiek az ősatyát vélték felfedezni. A "ty" rovásjel az atyaszóból alakult ki és az alkalmazói számára a hangértéken túl sokáig ismert lehetett az eredeti fogalomjelentés is. Ezt a tudást - ha akarom közmegegyezést - a közösség mítoszainak állandó ismételgetése elterjesztette és ébren tartotta. 

A mítosz ismeretében viszont sokkal könnyebb volt a rovásjelhez kötni a "ty" hangot, mint a mai modern betűalakhoz. A rovásírás ilyen körülmények között nyilván sokkal gyorsabban elsajátítható volt, mint a mai modern ábécénk. Beláthatjuk tehát, hogy Gelb tetszetős elmélete jellegzetesen modern elképzelést tükröz, amelynek semmi köze az egykor valóban lezajlott folyamatokhoz. 

Egy névtelen lektor

Végül érdemes megismerni a Tudomány c. folyóirat szaklektorának (akinek a nevét a szerkesztőség nem közölte) a témánkhoz kapcsolódó véleményét is: (...) "minthogy a régi írások valamennyiében előfordulnak egymáshoz többé - kevésbé hasonlító jelek (már csak azért is, mert néhány jellel igyekeztek egy sereg dolog megnevezésének a megörökítését megoldani), nagyon könnyen vélnek hasonlóságot felfedezni akár olyan írások közt is esetenként, amelyek egymással való kapcsolata a gyakorlatban szinte kizárható." 

Izgalmas kérdés: hogyan lehetséges kevés jellel "egy sereg dolog" megnevezését rögzíteni? Az írástörténet a tanú rá, hogy ez a feladat nem is olyan könnyû. A kellő körültekintés hiányában próbálkozók csak olyan izzadságszagú megoldásokat hoztak létre, mint például a képírások. Ezek a történelmi léptékű kísérletek, amelyek a maguk idejében tiszteletreméltó teljesítmények voltak, az idők során elegánsabb megoldásoknak, a szótag- és betűírásoknak adták át a helyüket, néhány kivételtől, például az írástörténeti kövületnek tekinthető kínai írástól eltekintve. 

A lektori véleményben rejlő kérdés tehát ma már valójában nem is kérdés, mert a feladatot a néhány ezer évvel ezelőtt élt eleink már megoldották. 

Alkotóelemek és struktúrák

Az elvi és technikai megoldási lehetőségekre nagyon szemléletes példa a számok modern jelölési rendszere is: mindössze tíz jellel (és azok helyiérték szerinti rendezésével!) végtelenül sok szám írható le. 

A nyelvek szavainak a leírása persze némileg eltérő eljárást igényel, de itt is hasonló jellegű megoldások születtek: ahogy a számokat számjegyekre bontva, úgy a szavakat is alkotóelemeikre, hangokra bontva lehet egyszerűen leírni. 

Az írásrendszerek fejlődése jól illusztrálja ennek a rögzítési elvnek a létrejöttét. A kezdeti képírásokban, fogalomírásokban egy jel általában egy vagy több szónak felelt meg (például a ház sematikus rajza kunyhót és lakást is jelenthetett stb), ezért a hasonló írásrendszerekben az írásjelek száma igen nagy. Ezzel szemben a szótagírások és a betűírások már néhány tucat jellel is rögzíteni tudják a szavakat, pontosabban a szavakat alkotó hangokat. A helyzet tehát pontosan az ellenkezője annak, mint amit a lektori vélemény sugall: néhány tucat betűvel minden szó leírható, egy "sereg dolog megnevezése is megörökíthető". Demokrítosszal szólva: a tragédiákat és a komédiákat ugyanazokkal a betűkkel írják. 

Vagyis az idegen írásrendszerek betűformáinak kölcsönzése nem a rendelkezésre álló grafikai formakincs kimerülése miatt következett be, mert ez a formakincs összehasonlíthatatlanul nagyobb tartalékokkal rendelkezett, mint amennyire szükség volt. 

Az írásjelek alkotóelemeinek száma

Rövid vizsgálat után belátható, hogy ez a megállapítás nem csupán a betűírások, hanem a szótag- és fogalomírások esetében is érvényes. Azírásrendszerek nem használták fel a grafikailag lehetséges jelváltozatok mindegyikét, az írásalkotóknak mindíg fölös számú grafikai jel állt a rendelkezésükre. Ennek az igazolásához fel kell mérnünk, hogy ugyanezekből az elemekbôl hány jelvariáció lenne még képezhető. (A számszerűsíthetőség érdekében a görbe vonalakat egyenesekből, például a C-t két vonalból, az O-t meg az S-t pedig négy vonalból összerakottnak tekintjük.) 

A 2. sz. ábra alapján levonható néhány következtetés: A (latin) betűk jelentősen kisebb számú alkotóelemből épülnek fel, mint a szótag- és fogalomírások. A 6. ábrán látható történelmi ábécék betűit is figyelembe véve megállapítható, hogy a betűk jellemzően 1-6 egyenesből állnak. A halmokat ábrázoló jelek - ha azokat egy programvezérelt rajzolóautomata "szemével" nézzük - alig hasonlítanak egymásra. Ezek a halomjelek 4-16 egyenesből épülnek fel és változatos részletmegoldásokat tartalmaznak. (Grafikai értelemben tehát nem nagyon beszélhetünk "egymáshoz többé-kevésbé hasonlító jelek"-ről, a hasonlóság inkább a gondolati tartalomban van.)

2. ábra. Írásjelek, tamgák és szimbólumok a grafikai elemeik száma szerinti sorrendben, ahol: A1-A5: latin betűk; B4-B7: ciprusi szótagjelek; B10: japán k'ai-shu szótagjel; C4-C16: halmokat ábrázoló sumér, hettita, szaszanida és kínai jelek; D3, D12: a "Nimród tamga" változatai; D4, D7, D8: mezopotámiai képjelek; D10, D17: hettita hieroglifák; D13, D18: kínai írásjelek 

A fenti szerzők által a véletlen alaki egyezések illusztrációjaként felhozott lineáris (kapitális) írásjelpéldák az igen egyszerű alakzatok közé tartoznak, ezért nem képviselik a szótag- és fogalomírások jeleit, de még az összetettebb betűket sem. A Németh Gyula (X), Róna-Tas András (C; X), Püspöki Nagy Péter (a függőleges tengelye körül megfordított latin "c":  ); a székely "t": Y; a föníciai "t": X) és Maurice Pope (I) említette lineáris példák mindössze egy-két elemből állnak. 

A véletlen egyezés lehetőségének matematikai ellenőrzése

A fentiekben megközelítő képet alkothattunk arról, hogy a különféle típusú írásrendszerekben hány elemet használtak fel egy-egy jel megalkotásához. Akövetkező lépésben azt vizsgáljuk meg, hogy ugyanennyi alkotóelemből elvileg hány írásjelet lehetne előállítani. A grafikai változatok képzésekor a rövid és hosszú; vízszintes, függőleges és ferde egyeneseket, valamint a pontot tekinthetjük alkotóelemnek, miközben a görbéket (C=2, S=4, O=4), a számszerûsíthetőség érdekében, egyenesekből rakjuk össze. 

3. ábra. Az írásjelek alkotóelemei

A 3. ábrán látható alkotóelem-választék nyilvánvalóan nem tükrözi az összes lehetőséget (túl azon, hogy nem tartalmazza, illetve meglehetősen leegyszerűsíti a görbéket, az egyenesek hossza és dőlésük szöge is igen változatos lehet), ezért azt kell feltételeznünk, hogy a betűalkotók ennél több elemmel dolgoztak. 

A következőkben - a jelváltozatok lehetséges számának becslésekor - néhány olyan jelváltozatot rajzolunk egymás mellé, amelyek alapeleme a függőleges egyenes. Ezt a függőleges egyenest egy ferde egyenessel kiegészítve, a következő alakváltozatok hozhatók létre: 

4. ábra. Két alkotóelem lehetséges kombinációi

A két elemből a fent bemutatott 49 változat képezhető. Amennyiben a függőleges alapvonalhoz nem a fenti, hanem egy másik elemet illesztünk, akkor újabb kb 49 változat keletkezik. A rendelkezésre álló alapelemkészletet páronként felhasználva körülbelül négyezer jelforma állítható elő. 

Ha az alkotóelemeket nem párosával, hanem hármasával használjuk fel, akkor a lehetséges variációk száma jelentősen megnő. Ezek szemléltetése érdekében a fenti jelek egyikét (B4) egy harmadik alkotóelem hozzáadásával továbbfej-lesztjük. Egy harmadik elemmel minden elempárosból újabb, körülbelül 49 (az 5. ábrán 55) változat képezhető, és ez - mind a kilenc alapelem felhasználása esetén - összesen körülbelül egymillió új grafikai konstrukciót jelent. 

5. ábra. Három betűelem néhány lehetséges kombinációja

A kialakítható jelváltozatok száma a felhasznált elemek számának függvényében exponenciálisan növekszik. Ha például egy jelet négy alapelemből építünk fel, akkor az összes lehetséges kombinációk száma meghaladja a százmilliót is. A pontos számot nehéz lenne kiszámítani, mert az egyes grafikai konstrukciókból eltérő számú további alakzat képezhető: az egyszerűbbekből kevesebb, a bonyolultabbakból több. (Ezeket az eltéréseket jól szemléltetik az 5. ábra különböző hosszúságú sorai.) Emiatt megfelelő matematikai képlet a képezhető jelváltozatok kiszámítására nem is írható fel, a számítás legfeljebb számítógéppel lenne elvégezhető. Ennek hiányában be kell érnünk becsült adatok felhasználásával - ezek pontossága a vizsgált kérdés eldöntéséhez elegendő. Mégis, a tévedés lehetőségének csökkentése érdekében a további számítások során abból indulunk ki, hogy a hat alapelemből felépített jelek esetében az összes lehetséges kombináció száma csak százmillió. A fenti számsorozat nyilvánvalóvá teszi, hogy ez egy óvatos becslés. 

Mivel az általában 1-6 elemből összeállított írásjeleket alkalmazó lineáris betűírások csak néhány tucat betűt igényelnek ebből a százmillióból, aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a véletlen alaki egybeeséseket rendkívüli, kivételes eseteknek tekinthetjük. Ez a feltételezésünk már alátámasztható matematikai eszközökkel is, a megfelelő számításokat Nemetz Tibor, a Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa végezte el. 

Ezek szerint, ha egy írásalkotó a fenti százmillió grafikai jelváltozatból véletlenszerűen kijelölne harmincas sorozatokat (ábécéket), akkor átlagosan csak minden százezredik ilyen új ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik egy eredeti (régi) harmincbetűs sorozat valamelyik elemével azonos lenne. Természetesen még kisebb annak a valószínûsége, hogy valamelyik új, 30 betűs ábécében 15 régi jel bukkanjon fel - ehhez átlagosan 1085 darab új ábécét kellene csinálni. (Ez egy olyan nagy szám, amelyikben 85 nulla szerepel.) Érdemes itt arra emlékeztetni, hogy az emberiség által eddig alkotott ismert és ismeretlen ábécék összes száma mindössze néhány száz, vagy néhány ezer.

A székely rovásjelek egyezései

A fentiekből következően a különböző írásrendszerek jelei közötti, esetenként feltűnően nagy számú részleges vagy teljes alaki azonosság magyarázatát más-hol kell keresni. 

6. ábra. A székely írás föníciaival, etruszkkal és türkkel megegyező jelei

Az eddigiek ismeretében a 6. ábrán bemutatott egyezések száma megdöbbentően nagynak tűnik és nem magyarázható meg véletlenek sorozataként. Az egyezések nagy száma minden bizonnyal a fenti írások közös - talán anatóliai vagy észak-mezopotámiai - eredetével magyarázható. Ez a közös eredet azonban egyelőre még nem dokumentálható és a feltételezése is eretnek gondolatnak számít. A "hangértékbeli hasonlóságok", valamint az előírt újtípusú "rendszeres egyezések és átmenetek" hiánya, csekély volta, vagy nem ismerete ugyanis a fentiek (betűírásokként való) közvetlen rokonítását nem teszi lehetővé. Nem zárható ki ugyanakkor egy másfajta "rendszeres egyezés és átmenet" lehetősége, amelyik a fenti tömeges alaki egyezéseket megmagyarázhatja. 

Egy másfajta "rendszeres átmenet"

Ennek a másfajta átmenetnek a megértéséhez emlékeztetni kell arra, hogy - amint azt általában feltételezik - a betűírások kialakulása az akrofónia útján történt. Azaz úgy, hogy a szóírások jeleit a szó kezdőhangjának, vagy az első mássalhangzójának a jelölésére kezdték használni. Ezeknek az írásjeleknek az új hangértéke mellett hosszú időn keresztül közismert volt az eredeti fogalomértéke is, tehát a jel nem csak egy hangot, hanem egy szót is jelölt. 

Ha ilyen körülmények között az írás ötletének az átadására került sor, akkor a jel az új írásban nem az eredeti szót, vagy hangot jelölte, hanem a szó új nyelvre lefordított változatának a kezdőhangját, vagy az első mássalhangzóját (lásd később a székely "h" rovásjel és a türk "b" rovásjel példáját!). Ilyenformán sorozatban keletkezhettek olyan rokon ábécék, amelyek hasonló grafikai jelkészlettel rendelkeztek, de az azonos alakú betűk nem ugyanazt a hangot jelölték. Ezzel a hipotézissel jól magyarázható az ún. "véletlen alaki egyezések" (valójában genetikus kapcsolatra utaló megfelelések) fetűnően nagy száma. 

A régi típusú átmenet példái

A fenti feltételezésemet több példa is alátámasztani látszik: köztük az ótürk "b" rovásjel  és a székely "h" betű, amelyek a sumér "hal" képjel változatai.

7. ábra. A sumer ”hal”, az ótürk ”b” és a székely "h" betű

A 7. ábra valamennyi írásjele nyilvánvalóan halat ábrázol. A halat a sumérek ha-nak, a törökök balik-nak nevezik, magyarul pedig hal - ebből következik a türk és a székely jel "b", illetve "h" hangértéke. Nagyon valószínű, hogy a magyar hal szó a sumér ha leszármazottja,  azaz a székely rovásjel a sumér képjelből az akrofónia segítségével közvetlenül levezethető. 

A türk írásjel ehhez képest másodlagosnak tűnik, mert nem az eredeti (sumér-magyar) szóból származik, hanem csak a fogalom türkre lefordított szavából megmaradt hangértéket őrzi. Ez a sorrend megengedi annak feltételezését, hogy az írásjelet a magyarok ősei közvetítették a türkökhöz. A magyarok ősei alatt itt hunokat értek, akik ezek szerint mezopotámiai eredetűek, magyar nyelvűek és írástudók lehettek. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ez nem bizonyos, mert egyetlen példa kevés ilyen nagy kérdések eldöntéséhez. Most elegendő annak felmérése, hogy a türk és a magyar rovásjelek annak ellenére is genetikus kapcsolatban lehetnek egymással, hogy a hangértékük nem azonos. 

8. ábra. A székely "ty" betűváltozatai meg a kínai ”kő” és ”atya” szójelek

A 8. ábra írásjelei formailag hasonlóak, de a jelentéseik egymáshoz való kapcsolódása nem nyilvánvaló, ezért némi magyarázatot kell hozzáfűzni. Ezek a jelek a Nimród tamga változatai, amelyek eredetileg az Orion csillagképet és a benne egykor felismerni vélt mítikus ősapát ábrázolták. Legkorábbi változatai közé tartozik a krétai Lineáris B írás  "si" jele, a ciprusi szótagírás   "a" jele és a bybloszi (gublai) szótagírás "s2" jele. 

A kínai írásokba akkor kerültek bele a 8. ábrán látható változatok, amikor a jelhez kapcsolódó mítoszok és fogalomértékek még közismertek voltak. A "kő" jelentés az ősapa fején viselt hármashalomra (egy anatóliai hegy- és szik-lakultuszra) vezethető vissza, míg az "apa" jelentés az ősatyai funkcióra utal. 

9. ábra. A Nimród tamga néhány változata (balról jobbra:ciprusi szótagjel, bolgár tamga, türk törzsjel, boszporuszi tamga, türk ”g”, svájci családjel, ciprusi szótagjel, a kínai lolo írás ”kő” fogalomjele, székely ”ty”), az Orion csillagkép és egy obiugorábrázolás az ősapáról (termékenység- és hadistenről?)

Ez utóbbi emlékét őrzik a székely rovásírás "ty" jelei is, mert ezek egy egykori "atya" szójelből alakultak ki az akrofónia szabályainak megfelelôen. A magyar atya szó feltehetően a hurrita atta "atya" szóra (vagy rokonságára) megy vissza. Ez a hurrita szó magyarázhatja a ciprusi jelváltozat "a" hangalakját is - szintén az akrofónia szabályainak megfelelôen. Azaz ismét van néhány eltérő hangalakú írásjelünk, amelyek ennek ellenére genetikus kapcsolatban lehetnek egymással. 

Harmadik példánk a székely írás   "d" és   "t" rovásjele, amelyik a sumér dingir "csillag, isten" képjel rokona, vagy leszármazottja. Ennek az eleinte sokágú, soksugarú sumér képjelnek idővel a kereszthez hasonló változatai alakultak ki - amelyet a "kasszita kereszt"-nek nevezett napszimbólum tanúsága szerint - a Mezopotámiától északra élő lovasnépek is ismertek és preírásszerűen alkalmaztak i. e. 1750 táján. 

A sumér dingir hangalak felismerhetően összefügg a hatti és hettita Dalipinu/Telipinu meg Taru istennevekkel, a türk tengri "isten", a kínai tien "isten", a japán tenno "istencsászár" szóval és a magyar döng, dördül, Duna, Don, tó, tenger, teng, tenyész, tündér, tűnik szócsalád gyökével is. A magyar szavak egy olyan jelentésváltozási folyamat termékei, amelyek a mennydörgés hangutánzó szavára (*ta, *da) mennek vissza, jelentésváltozatai pedig egy termékenység- és viharisten tevékenységei és termékei. 

A székely "t" és "d" rovásjelek hangalakja ezen szavak kezdőhangjára megy vissza. Azaz nem csupán a sumér és székely írásjelek grafikai formája, hanem a fonetikus jelentése is összefügg: az írásjelek genetikus kapcsolatban vannak egymással. 

A fenti három példában a jelformák hasonlósága kétségtelen; a hozzájuk kapcsolódó hangalakok egyike-másika eltérő; a fennmaradt, vagy a hangalakok mögött sejthető fogalomjelentések azonban azonosak, vagy egymásból levezethetőek. Azt támasztják alá, hogy a grafikai hasonlóság mögött az írásrendszerek közötti történelmi kapcsolat rejlik. Ez nem csak a példákban bemutatott írásrendszerekre, hanem általában is igaz. Az írástörténet korai szakaszában, a betűírások kialakulása idején és azt megelőzően, az írásjelek a mai helyzettől eltérően jelentős gondolati tartalmat (például mítoszokhoz kapcsolódó jelentést) hordoztak - és ez a gondolati tartalom esetenként fontosabb lehetett az írásjel hangalakjánál. 

Nyilván az 1. ábra "C" sorában látható, halmokat ábrázoló jelek közötti kapcsolat lényege is egy hasonló gondolati-tartalmi azonosságra, egy széles körben ismert vándormítoszra, végső soron pedig a népek vándorlásaira és kapcsolataira vezethető vissza. Az íráshasználat terjedése összefüggött ezeknek a vallási és mitológiai képzeteknek a terjedésével - olyanformán, hogy a hasonló kulturális szinten lévő és hasonló mitológiai képzetekkel rendelkező népek között gyorsan terjedhetett az írás ötlete, könnyen átadhatták egymásnak az adott kultúrák közös fogalmaihoz szorosan kapcsolódó írásjelek alakját is. 

Mindhárom példa egyaránt arra int, hogy a különböző antik írásrendszerek hasonló jelei közötti összefüggések tisztázásakor meg kell kísérelni az eredeti fogalomjelek rekonstruálását, egykori jelentésük megértését.

Nem tartom kizártnak, hogy a felvázolt és példákkal alátámasztott fenti összefüggések a kétkedők egy részét nem győzi meg a felsorolt írásrendszerek genetikus kapcsolatairól, ezért ehhez a kutatások során további példákat kell keresni. Az írásjelek - különböző írásrendszerek közötti - átadásának lehetséges gondolati és technikai körülményeit ugyanakkor már a fenti példák is jól szemléltetik. 

Ha a régmúltra vonatkozó tudásunk gyarapodni fog, minden bizonnyal igazolódik, hogy a kétkedők ezen egyezések jó részét pusztán azért tekintik véletlen alaki hasonlóságnak, mert a hasonlóságok okát (az eredeti fogalomértéket) még nem ismerjük. Addig is azonban, amíg ezeket az okokat a kutatás nem tisztázza, a különböző írásrendszerek jelei közötti hasonlóságot ritka kivételektől eltekintve  az írásrendszerek közötti rokonság bizonyítékának kell tekintenünk. 

Oldal: Különböző lineáris írásrendszerek hasonló jelei
Varga Géza: A székely rovásírás - © 2008 - 2024 - szekely-rovasiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat