Varga Géza: A székely rovásírás

1. ábra. Egy sarkeli lelet a székely szójelekkel írt „Szár kő” felirattal; az olvasat meglepően hasonlít a Sarkel (Szárhely?) névhez, de nem azonos vele; az első jel a székely „sz” (szár) jellel azonos; a második szójel az ótürk „ök, ük, kö, kü” szótagjel megfelelője, megtalálható a csencsói sarokkövön is „kő” értelemben (ebből a szójelből alakulhatott ki a székely írás harmadik „k” betűje, amit egy alkalommal az „ö” jeleként is használtak)

Egy Ibn Abu Jaqub an Nadim, más néven Muhammed ben Isháq al Varráq al Bagdadi nevű arab író említést tesz a kazárok írásáról egy 897 táján készült feljegyzésében. E szerint „ha a (fejedelem) valamelyik alsóbbrendű fejedelméhez akart írni, akkor előhívatta a vezírjét, és megparancsolta neki, hogy egy nyilat (nyílvesszőt) hasítson ketté. A vezír aztán rovásjeleket metszett bele, melyeket a turkok előkelői ismertek, s meg tudták magyarázni azok értelmét, amit a főfejedelem (velük kifejezni) akart, s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy a kis felirat sok jelentést rögzít. De ezt csak fegyverszünet, békekötés, valamint háborús időkben cselekszik. Ő megjegyezte még, hogy ezeket a telerótt nyilakat (nyílvesszőket) jól megőrzik, s ennek következtében az egyezséget megtartják.”

Ehhez a forrásadathoz Mandics György a következőket fűzi: „Az írástörténésznek a leírás pontosan jelzi, hogy ez nem igazi írás, hanem rovásírásos proto-írás, a szerződésbotok típusából, amelyen egyezményes jelek vannak, amelyek csak bizonyos típushelyzetekben értelmezhetők: fegyverszünet, békekötés, háború kitörése (esetén). A kettéhasított botok az összeillő jelekkel a szerződés betartásának biztosítékai épp úgy, ahogy a félanalfabéta maffiózóknál a kettészakított pénzek.”

Mandics György azonban téved, amikor ezt a kazár rovást nem tekinti igazi írásnak, csupán rovásírásos proto-írásnak. Ugyanis, ha ez a kazár rováspálca érthető üzenetet közvetített (s ezt tette), akkor azt igazi írásnak kell tekintenünk. Az írás ugyanis a gondolat rögzítése jelekkel – s ez a rováspálca kétségtelenül megfelelt ennek a meghatározásnak.

Más kérdés, hogy ezt az írást milyen fejlettségű, milyen rendszerű írásnak tekinthetjük.

Mandics György úgy véli, hogy ez csak egy proto-írás, amelyet a szerződésbotok közé sorolhatunk, s amely csak korlátozott feladatok ellátására volt alkalmas. Lehetséges, hogy ebben igaza van, de elképzelhető más megoldás is. Mi ugyan proto-írás helyett a preírás meghatározást használtuk a korlátozottan használható rendszerek elnevezésére, de ez nem lényegi különbség.

Valóban léteznek olyan jelkészletek, amelyek egy-egy szűk területen használhatók.

Ilyen preírás-rendszerből, az ősvallás jelkészletéből nőtt ki valamikor a kőkorban a székely rovásírás elődje is (s a belőle kialakult sok további antik írásrendszer is). Ez az ősvallási jelrendszer lényegében azonos volt a világmodellek jelkészletével – ezért a székely rovásjelek máig felismerhetően a világ részeit ábrázolják, s a hangalakjuk is ezek megnevezéséből alakult ki (pl: a Föld szójeléből az „f” betű).

Ilyen korlátozottan alkalmazható jelkészlet például a fejfák jelrendszere, amely a temetőkben jól alkalmazható, de már egy szerelmes levelet nem lehetne megírni velük.

Hasonló, de modernebb példa a közlekedési táblák jelrendszere, amelyet mindannyian ismerünk.

Nem zárhatjuk ki, hogy lehetett hasonló jelrendszere a sztyeppi háborúknak is, hiszen a sztyeppi népek szinte a folyamatos háború állapotában éltek és kialakulhatott náluk e szakterületnek a sajátos jelrendszere is. Például a seregtestek jelölésére használt zászlók, vagy az egyes páncélos vitézek azonosítására szolgáló sisakdíszek, tamgák és címerek lehettek ilyenek.

A kérdés az, hogy maradt-e ránk olyan bizonyíték, ami arról tanúskodik, hogy egy kazár preírás ezeken túlnőve hadparancsok rögzítésére is alkalmas volt? A válasz az, hogy nem maradt. Csupán Mandics György értelmezi tévesen ezt a kazár adatot.

Van is egy kínai példánk, amelyik valamelyest hasonló esetről szól. E szerint egy kínai császár egy kettéhasított rúdon adott utasítást a tábornokának. Ez is katonai jellegű utasítás lehetett. A császár a bot egyik felét odaadta a tábornoknak, a másik felét pedig elhelyezte a császári archívumban. Kettéhasított (de kőből kifaragott) szöveg maradt is fenn Kínában, azaz a forrás igazolható az írásemlékekkel. Ezek a kínai példák ráadásul kapcsolódnak a sztyeppi gyakorlathoz is, hiszen az iratok kettéhasítása egyértelműen a rovástechnológiához kötődik, amit nem a kínaiak, hanem a sztyeppi népek alkalmaztak. Annál is inkább gondolhatunk erre, mert a kínai krónikák megírják, hogy a kínaiakat a hunok ősei (a hun Xia dinasztia és az azt megelőző bölcs uralkodók) tanították a kultúrára. A sztyeppén pedig a hun kor után mindenben a hun szokásokat követték az ott élő népek. Ezért joggal gondoljuk, hogy ez a kínai gyakorlat közös tőről fakad a kazár gyakorlattal.

Van azonban egy lényeges különbség is: a kínaiak a kettéhasított rúdon kínai írásjegyeket alkalmaztak és nem valamiféle háborús időkre kialakított, korlátozott lehetőségekkel rendelkező külön preírást (proto-írást). Valljuk be, ennek nem is lett volna sok értelme, ha volt egy fejlett írásuk is, amivel félreérthetetlen és részletes utasításokat is adhattak. Egy háborúban nem érdemes pontatlan utasításokkal harcba küldeni egy tábornokot.

A kínai írás gyökerei a hunok által használt székely rovásírásból hajtottak ki, ezért van igen sok székely párhuzam a legkorábbi kínai jelek között. Amiből az következik, hogy – ha a fenti forrásban említett kazár gyakorlat a hun eljárás leszármazottja, mint azt gondoltuk – akkor a kazárok is, meg a kínaiak is a fejlett írásrendszerüket használták a hadi alkalmazásokra.

A kazárok fejlett írásrendszere hasonló lehetett a székely rovásíráshoz. Ismerjük a latinos rendet követő jelsorrendjét (ez közel áll a nikolsburgi ábécé jelsorrendjéhez), valamint közel száz írásemléket is (bár azok egyelőre elolvasatlanok). Ezek alapján a kazárok egy szó- szótagoló írást használtak, amely rendelkezhetett egy ábécével is. Ebből kiindulva úgy véljük, hogy a kazár uralkodónak nem volt oka egy ennél korlátozottabban használható preírással üzenni a tábornokainak.

Felmerül azonban a kérdés, hogy akkor mire mondja az arab író, hogy a kazárok ezt „csak fegyverszünet, békekötés, valamint háborús időkben cselekszik”? Nos, ez vonatkozhatott a nyílvessző íráshordozóra is, amely valóban a háborús üzenetek céljára alkalmas íráshordozó. A békeidőben történő fegyverhasználatot a sztyeppi népek korlátozták. Például szigorúan büntették a kard kihúzását a hüvelyéből. Joggal gondoljuk, hogy ugyanezért a nyílvessző használata sem lehetett mindennapi dolog. A kazárok békeidőben közönséges fapálcákat használhattak írás céljaira; már csak azért is, mert az sokkal olcsóbb lehetett a nyílvesszőnél. A háborús időkben azonban – az üzenet kiemelt jelentőségét hangsúlyozandó – az uralkodó és a katonai vezetés közötti híradást nyílvesszőkön küldhették el.

Összefoglalásként azt kell megállapítanunk, hogy nincs semmilyen adatunk a kazárok csak háborús időkben használatos, korlátozott hatékonyságú preírásrendszeréről (proto-írásáról). A célszerűséggel és a kínai példával is ellentétes lenne egy ilyen rendszer alkalmazása.

Mivel a forrás nem is említ külön jelrendszert, csak a nyílvessző alkalmazásáról beszél – ezért az arab író híradása nem magyarázható úgy, ahogyan azt Mandics György tette.

Amitől egy analfabéta visszariad, azt a rettenthetetlen írástudó elolvassa?

Olyan nehéz egy szójelekkel írt mondatot kisilabizálni? Ugyan mi tart vissza értelmesnek látszó embereket két szójel azonosításától? Nem tudásra, hanem bátorságra van szükség az olvasáshoz?

Nagy megtiszteltetésben van részem, mert mintha megveregette volna a vállamat Mandics György. Ő egy félműveltek által ünnepelt írástörténész, aki egyébként igen tehetséges ember lehetett, hiszen annak idején Ceausescu is poltikai tisztként alkalmazta a temesvári páncélos hadosztályánál. Legalábbis ez volt olvasható a közelmúltig a Demokrata internetes változatában a 2009-es évfolyamban. Újabban azonban már csak a tárolt változata érhető el a neten ennek az érdekes riportnak.

Nos, Mandics György tollából most jelent meg a szómenésről és súlyos fogalomzavarokról tanúskodó monumentális trilógia második kötete. Ebben talán a székely írással szeretett volna foglalkozni – azonban a kötetek célja sem a kötet címéből, sem a tartalmából nem derül ki. A cím ugyan mintha a rovásírásunkat ígérné, de az egymást követő fejezetek idegen lineáris írásokkal vannak tele, amelyet hozzáértő nem mos össze a székely írással.

E kötet 262. oldalán néhány mongóliai tamgát mutat be a szerző e sorok íróját és Szekeres Istvánt követve. Bár ez esetben pontos formai megfelelések mutathatók ki a székely írással, a szerző ezeket nem hajlandó a székely jelek rokonának tekinteni és a magyarázatainkat elfogadni.

1. ábra. Mandics György szóban forgó cikke a kötetből

Azt írja a neves szerző, hogy „Dorzs és Novgorodova bemutat néhány sziklarajzot Tagan Golból, amelyeket Varga Géza rögtön hun-magyar írásjelekként értelmez.” Itt a „rögtön értelmezés” nem számít dicséretnek, hiszen Mandics György a szójeleink létét akkor sem hajlandó tudomásul venni, ha látja és elolvashatja őket.

Pedig a szójeleink felismerésére és elolvasására mindenkinek lehetősége van, még Mandics Györgynek is. Ehhez elegendő alaposan megismerni a székely jelek és a magyar nyelv történetét. Segíti a felismerést, ha elmélyed abban az irodalomban, amely azt a több évtizedes munkát ismerteti, amelynek során az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének tagjaival közösen tisztáztuk a székely jelek akrofóniáját. Ha figyelemmel kísérte volna ezt a műhelymunkát, akkor nem tenné fel az alábbi értetlenkedő kérdéseit:

„Hogy lesz ebből írás? Varga nem ismert lehetetlent. Ha a J jele (kacskaringó) ebben az időben JÓ jelentésű volt (talán azért, mert a víz is JÓ dolog??), akkor az US jelet ŐS-nek olvasva, e jelek „JÓ ŐS” olvasatúak lehettek!”

A Dorzs által közölt szójelek elolvasása valóban nem lehetetlen, ha ismerjük a székely „j” (jó) és „us” (ős) jelek akrofóniájának rekonstrukcióját.

2. ábra. Részlet Dorzs sziklarajzaiból: a Jó ős olvasatú ligatúra

3. ábra. A Dorzs által közölt Jó ős olvasatú ligatúra elolvasását lehetővé tevő jelpárhuzamok (balról jobbra): a csukcs „jó” szójel, a Szent Korona „jó” szójele, a székely „j” betű, a hettita „isten”, a szkíta „ős”, valamint a székely „us” (ős) szójel

A kacskaringó az égig csapó hullámtaraj ábrázolása, s ebből lett a székely írás "j" betűje. Eredetileg kacskaringó alakú volt, s csak a rovástechnológia hatására vette fel az 1-eshez hasonló alakját. Kacskaringó alakú változatok találhatók a magyar néprajzi, uralmi és vallási jelkincsben, továbbá a sztyeppi és hazai régészeti anyagban is. A kacskaringó alakú jelnek jól értelmezhető példáját találjuk többek között a Szent Korona keresztpántjain (amelyek az Éden szent folyóit jelképezik), valamint a mártonhelyi Szent Kristóf freskón (ahol azt a folyót jelöli, amelyen a szent átgázol). Ezek alapján is nyilvánvaló, hogy a székely „j” betű a jó szójeléből rövidült le az akrofónia során – mert a jó szavunk egykor „folyó” jelentést is hordozott (amit a történeti-etimológiai szótárakban bárki ellenőrizhet). Megerősíti ezt a következtetést a kacskaringó alakú csukcs „jó” szójel is.

Erdélyben ma is van egy Méregjó folyó, aminek a neve azt jelenti, hogy „Méreg folyó”. Amihez Őrtűz hozzáteszi a neten, hogy „Proto FU *joke: river (folyó); joki: finn Fluss (folyó); mordvin 'jov', komi 'ju', mansi 'jé, ja' jelentése is folyó! Vagyis a magyaron kívűl leginkább a FU nyelvekben található meg!”

Az „us” szójel a Tejút hasadékát ábrázolja, ahol karácsonykor a Nap (az ősünk) felkel. E szavunk esetében is hasznos a történeti-etimológiai szótárak felütése, mert azok az ős szavunkról szólván közlik, hogy a latin írásunk kialakulásakor még vs alakban is rögzítették. Mivel a latin írásban sokáig nem különült el, vagy felcserélhető volt a „v” és az „u” betű, némi joggal következtetünk arra, hogy az 1400-as években lejegyzett nikolsburgi ábécé „us” jelneve az ős szavunkat rejti. Megerősíti ezt ama körülmény, hogy az „us” szójelünk formai és tartalmi megfelelője megtalálható a hettita hieroglif írásban és a szkíta jelkincsben is. A hettitáknál az „isten” szójele, a szkítáknál pedig (egy krími koronán) az „isten” jelentésű ligatúra első tagja. A hettiták a napistenüket a hatti eredetű Estan néven tisztelték, amely a magyar isten szó megfelelője. Az isten szó kimutatható a (Mészáros Gyula szerint) hatti eredetű szkítáknál is a Borüszthenész „Bor isten” szóban. Mivel a magyar isten szó „ős Ten” értelmű összetétel, nyilvánvaló, hogy a székely „us” jel az ős szójele volt és máig az maradt.

Mandics György mindezekről mit sem hajlandó tudni, s csak az jut az eszébe, hogy a víz jó dolog. Valóban az, de nem ezért kell jó-nak olvasni a kacskaringót; hanem azért, mert a jó szavunk egykor „folyó” jelentésű is volt. E szójel az ősvallási gondolkozásban elsősorban az Istennel azonosított Tejútat jelölte – ezért használjuk máig a jóisten jelzős szerkezetet.

Korábban már tisztáztuk ezeket az összefüggéseket, s bárki rákereshet a neten is, aki valóban kíváncsi rá, s nem csak gúnyolódni és kákán csomót keresni akar. Mindez alapvető tudnivaló, amit a jelek világában jártasaknak nem kell külön elmondani.

Ha a fentebb tárgyalt két jelet látjuk egymás után írva, akkor némi joggal olvassuk el őket „Jó ős” alakban. Ehhez az elolvasáshoz egy analfabéta számára valóban szükséges a bátorság, amiért jogos lehet a taps.

Komolyabbra fordítva a szót: csupán Mandics György hiányos nyelvészeti alapozottságáról, s nem az én lehetetlent nem ismerő vakmerőségemről van szó. Gúnyolódni persze sokkal egyszerűbb, mint évtizedeken át tanulni a magyar nyelv- és írástörténetet. Azaz olyan szerző írta tele a szépen bekötött, jobb sorsra érdemes fehér papírt, akinek az írástörténeti-ősvallási-néprajzi műveltsége még hagy némi kívánnivalót maga után. Az etikai szintjéről és a szándékairól nem is beszélve.

A rovásírásforrai.hu értékelése Mandics György kötetéről

Minden könyvnek annyi jelentése van, ahány olvasója – akik a felkészültségüknek megfelelő méltatásra képesek.

„Mandics György könyvének megjelenése forradalmi változásokat kell, hogy előidézzen a rovásírók körében” – írja a rovásforrai.hu cikkírója.

Lehet ebben valami, hiszen magam is több cikket szenteltem eddig Mandics György kötetének elemzésére, ami a kötet valamilyen jelentőségére utal. Forradalmi változásokról azonban nem beszélnék, mert a kötet nem képvisel lényeges újdonságot. A cikkeimet inkább a Mandics György által végzett hatalmas munka iránti tisztelet és a kötetében szereplő súlyos tévedések kijavításának igénye indokolta.

Sajnos a rovásforrai.hu cikkírója nem árulja el, milyen forradalmi változásokat idézhetne elő Mandics György kötete másokban, s erre miért kellene számítanunk. E kötet bevallott célja ugyanis csupán a rovásírásunkkal kapcsolatos irodalom áttekintése volt és az anyag közvetítése a szélesebb olvasóközönség felé. Ez egy minimális program, amitől eleve nem várhatunk tudományos felfedezéseket, legfeljebb a korábban közzétett felfedezések értő ismertetését (azonban Mandics Györgynek ez sem sikerült maradéktalanul). A kötetben szereplő adatok ennek megfelelően jórészt ismertek is a téma ismerői előtt. Legfeljebb azok számára jelenthetnek ezek „forradalmi” újdonságot, akik nem járnak szakkönyvtárba és nem sokat költenek könyvekre sem (persze a román nyelvű anyagot nehezebb lehet a hazai könyvtárakban, románul esetleg nem is tudó olvasóknak áttekinteni, s ebben érdemi segítséget jelent Mandics György kötete). Csak akkor válik érthetővé a rovásforrai.hu szerzőinek felfokozott várakozása, ha tudjuk, hogy ők gyermekeket tanítanak rovásbetűkkel írni és olvasni, esetenként alapvető téveszméket terjesztve közöttük. Az ő köreikben valóban okozhat nagy meglepetést a szakirodalom alaposabb megismerése.

Ezt követően a rovásforrai.hu cikkírója eltér a Mandics-kötet ismertetésétől és vág egyet oldalra, meg nem nevezett valakik irányába.

"Mert mindazoknak, akiknek munkássága eddig csupán abból állt, hogy a 3, 4. utánközlésből egy 5. cikket fabrikáltak össze ... "

Ezek szerint több ilyen szerző is van, hiszen többesszám szerepel a mondatban. Kár, hogy a cikkíró nem nevezi meg, kikre is gondolt. Így – hozzám hasonlóan – az az érzése támad az olvasónak, hogy ilyen szerző nincs is. Egy munkásságot ugyanis aligha lehet 3-4 utánközlésre építeni. Egyébként sem világos, miért érdekes, hogy utánközlésról van-e szó, vagy első közlésről. Tudjuk persze, hogy sokak szerint az első közlés és az egyedi műpéldány értékesebb az utánközlésnél és a sokszorosított műpéldánynál. Ez azonban csak a műkereskedelem szempontja, nem a tudományé. A tudomány számára a felismerés tudományos jelentősége és alátámasztottsága érdekes; és nem az, hogy hányszor adták ki a cikket. A műkereskedelemmel ellentétben a tudományos művek esetében az újrakiadás értéket jelent, mert a legjobb műveket szokás ismételten kiadni.

A rovásforrai.hu cikkírója így folytatja az oldalvágást: "... vagy a világhálóról leszedett hibás betűsorok alapján világrengető felfedezéseket közöltek ..." A világrengető felfedezések alapja lehet akár az internetről összeszedett adathalmaz is. A tudományos cikk jó lehet akkor is, ha a világhálóról leszedett adatokra épül – amennyiben a benne kifejtett felismerés értéket képvisel és megfelelően alá van támasztva. Azt, hogy a cikkíró mit ért "hibás betűsorok" alatt, s hogy ennek mi köze van Mandics György kötetéhez, azt az elmaradt kifejtés miatt nem tudhatom.

Ennek megmagyarázása helyett a névtelen valakik szapulását folytatja a cikkíró imígyen: "... esetleg saját kutatómunka és tehetség hiányában a kutatók műveit marcangolták dühödt hiénaként és küldték szét többszázas körlevelekben ...". Egy pillanatra – a túlzások ellenére – elgondolkoztam azon, hogy rám gondolt-e a cikk írója. A többször dokumentált szeretetteljes segítőkészségemet ugyan aligha lehet összetéveszteni egy bírálatokat fogalmazó "dühödt hiéna" képével; mégis az a tény, hogy rovásírás témakörben én írom a legtöbb – ha nem az összes (tudományos igényű) – kritikát. Aztán elhessegettem magamtól ezt a rémképet, hiszen írni-olvasni tudó, átlagos értelemmel bíró ember aligha gondolhatja, hogy a kritikáimat "saját kutatómunka" híján írom.

A cikkíró szerint "... mindezeknek most fel kell emelkedni a kényelmes fotelből, ki kell menni a terepre ..." Ebben azonban nem értünk egyet a cikkíróval. Ha sörözgetéssel tölt el az ember egy vasárnap délutánt, akkor a veseműködés ritmusának megfelelő szabályos időközönként valóban "fel kell emelkedni a kényelmes fotelből" és "ki kell menni" – de hogy ennek mi köze lehet Mandics György kötetéhez, azt a dörgedelmes cikkíró nem fejti ki. A tudományos kutatás ugyanis – egy bizonyos anyagismeret birtokában – már nem feltétlenül igényli a mászkálást. Ha a kutató felismert néhány megoldandó kérdést és a kérdésekre adandó válaszra lehetőséget adó összefüggést (valamint rendelkezik a szükséges könyvtárral, vagy megfelelően képes használni a világhálót), akkor nem elengedhetetlenül fontos a terepjárás. Akadnak persze olyanok, akik számára a tudományos kutatás azonos egy turistaúttal; ha az érint néhány múzeumot, vagy régészeti lelőhelyet. Pedig a terepjárás, az adatok összeszedése csak egy előmunkálata a tudományos felfedezésnek. Ott van pl. Friedrich Klára, aki Szakács Gáborral egyetemben megfordult a viszokói „piramis” barlangjában és ott lefényképezett egy kőbe vésett, két székely jel kőkori párhuzamából álló feliratot. Ezt közzé is tette, de elolvasni nem tudta, bár ezzel alkotott volna valami tudományos jelentőségűt. Azért nem tudta elolvasni, mert szerinte a székely rovásírásnak a kezdetektől csak betűi vannak (ez a kő azonban szójelekkel íródott). Nem jobban tette volna, ha a közzététel előtt előbb kényelmesen elnyújtózik a foteljében és megpróbálja megérteni a feliratot például azon művek segítségét is igénybe véve, amelyekben a székely írás szójeleiről esik szó? Természetesen nem Mandics György szóban forgó kötetére gondolok, mert abban nem sok hasznosat találni a szójeleinkről.

A cikkíró tovább folytatja: "... be kell menni a múzeumokba (bármennyire is sajnálják a pénzt a belépőre) ...". A veleméri Sindümúzeum alapítójaként és fenntartójaként ezzel messzemenően egyetértek. Egyúttal meg is nyugodtam: a cikkíró aligha gondolhatott rám. Azonban ez esetben sem tudom, hogy a múzeumba járásnak mi köze van Mandics György kötetének értékeléséhez.

„... sőt még a könyvtárhasználat szabályait is meg kell tanulni” – fokozza a drámai feszültséget a cikkíró, amivel szintén egyet lehet érteni. Nekem is meg kellett tanulnom, vagy 55 évvel ezelőtt. Ennek hiányában aligha találnám meg a tucatnyi szakirányú könyvemet a könyvtárakban.

"Ugyanis úgy tűnik ebben a könyvben" – írja a cikkíró – „Mandics György mindent megírt, ami eddig a rovás és rovásírás terén történt és ez még nem minden, még hátra van két kötet!". – Ebben már nem értünk egyet a cikk szerzőjével. Mandics György ugyan kiollózott és összelapátolt egy csomó cikket – azonban nem volt képes mindegyik megértésére. Ezért a kötete nem tartalmazza azokat a legfontosabb felismeréseket, amelyek a székely írás pontos jellemzéséhez szükségesek lennének, s amelyekre ma már képesek vagyunk.

A cikkíró azonban rendületlenül folytatja a dicshimnuszt: „Mandics György a tárgyilagos kutatók közé tartozik, könyvében nem igazságot oszt, hanem tudást." Hozzátenném: legalább annyi téveszmét terjeszt, mint tudást.

Van persze hasznos dolog is a kötetben. Egyetértek Mandics Györggyel a margitszigeti kő (egy hamisítvány) értéktelenségét illetően. Nyilván ő is olvasta a Magyar Nyelvben a hamisító vallomását. A cikkíró azonban nem olvashatta, ezért így ír. "… egyszer megtisztelt minket és eljött előadásunkra a Magyarok Házába. A Margit-szigeti kőről is szót ejtettünk, némi szorongással, mert tudtuk, hogy ebben nem értünk egyet, neki arra vannak bizonyítékai, hogy hamisítvány, nekünk pedig arra, hogy eredeti. Mandics az előadásunk végén nem állt fel kiselőadást tartani, minket cáfolni, a közönséget a maga oldalára állítani, az előadók tekintélyét aláásni, hanem tiszteletben tartotta, hogy ez a mi előadásunk és más a véleményünk.”

Én azonban elképzelhetőnek tartok egy másfajta értékelést is. Például azt, hogy az ártatlan közönséget félrevezetni bűn. Mit tehet egy tájékozott ember, ha konstatálja, hogy az előadó nyilvánvaló téveszméket terjeszt? Arany János szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Aki rendelkezik azzal a tudással, amelyikkel a közönség félrevezetését el lehet kerülni, annak illik valamit tennie a közönség védelme érdekében. Például félrevonhatja az előadót, s tájékoztathatja arról, hogy a Margit-szigeti kő egy régen beismert hamisítvány. Ezt tettem én is, amire azt az elképesztő választ kaptam, hogy biztosan azért tartom hamisítványnak, mert nem én fedeztem fel.

Lehet, hogy Mandics Györgynek több esze volt, mint nekem és praktikusabban járt el. Úgy gondolhatta, hogy az effajta baráti figyelmeztetéssel csak értelmes embereken lehet segíteni.

Mandics György: "Hogy durvább jelzőt ne használjunk"

Módszertani hiba emlegetése és enyhébb jelzők alkalmazása nem menti fel Mandics Györgyöt a módszer ismerete és alkalmazása alól.

Mandics György rovológiai trilógiájának második kötetében (Róvott múltunk, 2011/21) bírálja Varga Csaba egyik felismerését. A Lascaux-i barlang falán talált egyes jeleket ugyanis Varga Csaba számjelekként értékeli, feltehetően helyesen – amivel azonban Mandics György nem ért egyet.

Ő már ilyen, a legnagyobb felismerésekhez sem tud tiszta szívből gratulálni.

1. ábra. Mandics György így mutatja be a Varga Csaba által azonosított számjeleket

A tőle származó fenti idézetből az sejlik fel, hogy Mandics György kultúrember lehet, hiszen moderálja magát és nem használ durvább jelzőket. Tudna pedig bizonyosan, s talán kedve is lenne hozzá; de mégsem teszi. Ez a dicséretesen visszafogott magatartás mégsem elegendő az üdvösséghez. Bár jó példa lehet egy kocsmában, de bizonyosan nem elegendő egy tudományos értekezéshez. Akkor sem elegendő, ha a szerző egy divatos fordulattal élve módszertani hibát is emleget – mert nyilvánvaló, hogy fogalma sincs magáról a módszerről. A módszerhez ugyanis hozzátartozna a valószínűség-számítás alkalmazása, s nem merülhet ki a módszerre való puszta hivatkozásban.

Ez esetben ugyanis az a kérdés, hogy a távoli lineáris jelrendszerek hasonlósága minek köszönhető. Amire kétféle válasz is adható.

Az egyik lehetséges válasz az, hogy csak a véletlen egyezés miatt hasonló „néhány elemében a két rendszer”. Ezt vallja a „tudós világ” legtöbb képviselője – ez azonban nem számít érvnek, mert a tudományos bizonyítás nem népszavazás kérdése. Erre szavaz Mandics György is, amikor azt emlegeti, hogy „a maja számrendszer belső fejlődésű, közép-amerikai, s majdnem 18 000 év választja el az európai Lascaux-tól”. Különösen akkor nem számít ez az álláspont, ha minden képviselője csak a távolságra (azaz valójában az ismerethiányra) apellál. Ez ugyanis nem érv a hasonlóság ténye ellenében. Puszta feltételezésről van szó, mert azt csak hiszik ugyanis minden bizonyíték nélkül, hogy e rendszerek poligenezis útján keletkeztek volna, azaz semmiféle rokonság nem fűzi őket össze, külön-külön találták fel őket.

E kényelmes (mert semmiféle bizonyítást nem alkalmazó) álláspontnak az a hibája, hogy nem tud magyarázatot adni a hasonlóságok tömegére, amely minden tudományágban elsősorban a rokonság jeleként értékelendő.

A másik elv (a másik lehetséges magyarázat a hasonlóságokra) a monogenezis feltételezése, amelyet Carl Faulmann is kifejtett annak idején, s amelynek matematikai ellenőrzését 1991-ben végeztük el Nemetz Tiborral, a Matematikai Kutatóintézet matematikusával. Az elvégzett matematikai valószínűség-számítás azt eredményezte, hogy a hasonlóság az írástudomány területén is döntően és elsősorban a genetikus kapcsolat jele, s nem a véletlen egyezésé. Ezt az eredményt közzé is tettük a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben, még 1993-ban. A könyvet Mandics György is idézi több helyen is, de az említett fejezet jelentőségét aligha sikerült megértenie.

Ugyanis ettől kezdve a legtávolabbi jelrendszerek rokonsága is nyilvánvaló, ha hasonló jelei vannak. Az azóta eltelt évek alatt az bizonyosodott be, hogy ez a genetikai kapcsolat a kőkorból ered, s az amerikai indiánok ősei még Eurázsiából vitték magukkal a hasonló, ősvallási jelentőségű jeleiket.

Azaz Mandics Györgynek – akár használ durva jelzőket, akár nem használ – nincs igaza, amikor módszertani hibát emleget a távoli lineáris jelrendszerek hasonló jeleiről szólván. Nem elegendő a módszer puszta említése, ha arról a jelek szerint mit sem tud. Az alátámasztott érvelést, a munkát és a hozzáértést – egy tudományos igényű dolgozatban – a visszafogott jelzők osztogatása sem pótolhatja.

Mit tanulhatnának a rovásírók Friedrich Engels példájából?

Manapság hamarabb lebontanak tíz Engels-szobrot, mintsem állítanának egy újat. Érthető és rendjén is való ez, azonban az ilyen bontott alakok esetéből is tanulhat az okos ember.

Érdemes-e tanulni bukott teoretikus példájából?

Természetesen mindenkitől és mindenből érdemes tanulnunk, ha lehet. Például azt érdemes ellesni Friedrich Engelsnek, a marxizmus ismert klasszikusának a példájából, hogy miként is kell helyesen leírni a Friedrich nevet rovásbetűkkel. Engels keresztneve ugyan nem maradt ránk rovásbetűs változatban, de annál többször írták le cirill betűkkel – s a dolog logikája mindkét írás esetében azonos.

A logikára pedig itthon is szükség van.

Az oroszoknak (a kínaiakról és a japánokról nem is beszélve) nem jutott az eszébe az idegen nevek betűinek mechanikus átkonvertálása – mert jobban ismerik és becsülik a saját nemzeti írásukat, mint a mi „rovásírás-szakértőink” a miénket.

Persze, az oroszoknak könnyű dolguk volt, mert a helyesírásukat komolyan vehető emberek dolgozták ki.

1. ábra. Friedrich Engels neve egy orosz bélyegen cirill betűkkel (FRIDRIH ENGELSZ alakban) van leírva; azaz nem úgy, mint azt a hazai „szakértők” rovásbetűkkel tennék; azért tér el az orosz átírás elve egyesek rovásbetűs gyakorlatától, mert az orosz helyesírást értelmes emberek szabályozták

Fonetikusan rójunk-e, vagy inkább latin módra?

Ezt a kérdést legújabban Mandics György vetette fel a Róvott múltunk c. trilógiájának harmadik kötetében. Az első két kötet alapján várható volt, hogy e kérdésben is a téveszmét veszi a védelmébe. Így is történt.

Mandics György – mint az a Demokratában megjelent riportból kiderül – kommunista szülők gyermeke. Olyan környezetben nőtt fel Romániában, amelyben Marx, Engels és Lenin összes művei általában kéznél szoktak lenni. Akár arra is számítani lehet, hogy volt közöttük orosz nyelvű példány is. Ha az ember Moszkvában tanult, vagy megajándékozták valamilyen elvtársi alkalomból, netán Brezsnyev elvtárs küldött neki egy ajándékkötetet a névnapjára; akkor hozzájuthatott egy-egy díszkötésű orosz nyelvű fejtágítóhoz, amelyiken Friedrich Engels nevét is cirill betűkkel írták.

Ezeket az illusztris köteteket akkoriban nem volt szokás rögvest a szemétbe dobni, sőt némelyik nappaliban a díszhelyre tették őket. Nem állítom, hogy a Mandics családban is ez történt, mert nincs rá adatom. Azonban kizárni sem tudom a lehetőséget. Ezért aztán elvileg előfordulhatott (volna), hogy a kis Mandics Gyurka a Friedrich Engels név valamelyik cirill betűs lejegyzésének környezetében cseperedik írásszakértővé. E feltehető lehetőséget azonban – ilyen, vagy olyan okokból – nem használhatta ki. Pedig, ha lett volna ilyen kötet a közelében és a kezében, akkor – kis költői túlzással – az anyatejjel szívhatta volna magába azt az elvet, amit most könnyedén alkalmazhatna – ha szándéka a Friedrich név helyes átírásának tisztázására, s nem a kötözködés szó használatára irányulna.

Azt írja ugyanis e kérdésről (III. kötet, 662. oldal): "nagyon sokan úgy vélik, hogy a fonetikus átírás a helyes. De kimutattuk azt is, hogy ez az elv, mint a magyar nyelv helyesírási szabályaival ellentétes, mily zavarokat, s idétlenségeket okoz. A jelenlegi helyzet mindenképpen megoldásért kiált, hiszen az idegen eredetű nevek, mint Libisch, vagy Friedrich ejtés szerinti átírása e személyek identitását zavarja meg, s a kötözködések forrása lesz hosszú ideig. (Varga 2010, 173., 176.)".

Mandics György röviden fejti ki az álláspontját, de az több sebből is vérzik.

Ellentétes-e a székely írás fonetikus alkalmazása a magyar nyelv helyesírási szabályaival?

Először is, a magyar nyelv helyesírási szabályai nem a nyelvre, hanem az írásra vonatkoznak; méghozzá arra a latinbetűs írásunkra, amelyből a vonatkozó helyesírási szabályzat példákat citál.

Senki ne tápláljon megalapozatlan illúziókat, mert az MTA illetékeseinek az eszébe sem jutott, hogy a rovásírásunkra is ki kellene dolgozniuk egy helyesírási szabályzatot. A kezem ügyében lévő A magyar helyesírás szabályai c. kötet csak és kizárólag a latin betűs írásunk helyesírási kérdéseivel foglalkozik.

Olyannyira egyértelmű volt ez a kötet szerkesztői számára, hogy a kötet elején a használatos írásrendszert nem is határozták meg. A használatos jeleket azonban igen, ezért egyértelműen tisztázható, hogy a latin alapú ábécénkről van szó. Erre dolgozták ki a helyesírási szabályokat, amelyeket nyilvánvalóan nem lehet a székely írás esetére alkalmazni.

Miért tekintem ezt nyilvánvalónak?

Például azért, mert a felhasználható betűk listájában csak latin betűk szerepelnek – ami elegendőnek látszik a kérdés eldöntésére.

Ha továbbgondoljuk a dolgot, akkor az is világossá válhat, hogy mondjuk az elválasztási szabályok sem lehetnek minden esetben azonosak a latin és a székely írásunkban. Legfeljebb néhány nagyon általános alapelvet alkalmazhatunk a rovásírásban is. Ilyen az az alapelv, hogy "A magyar helyesírás ... a lehetőségekhez képest híven tükrözteti a szavak hangalakját."

Ezt az elvet sem azért lehet alkalmazni a székely írás esetében, mert a székely rovásírásról írták volna őket, hanem mert ez a fonetikus írásrendszerekre általánosan jellemző törekvés (amit a székely írás időtlen idők óta alkalmaz, s amibe a latin írás – a „történelmi” nevek írásával illusztrált módon – belebukott.)

Mindebből az következik, hogy Mandics György alaposan melléfogott, amikor a fonetikus lejegyzés székely vívmányát a magyar helyesírással ellentétesnek véli, s erre hivatkozik.

A magyar helyesírás MTA által megfogalmazott szabályainak semmi köze a székely íráshoz, de különösen nincs a Mandics György és társai által képviselt téveszméhez.

2. ábra. Friedrich Klára így (hibásan, nem fonetikusan, FRIEDRICH alakban) írja át a saját nevét rovásbetűkkel az egyik könyvének címlapján

Zavaró idétlenség-e a rovásírás?

Bár Mandics György azt állítja, hogy a fonetikus elv alkalmazása zavarokat és idétlenséget okoz, ebben ismét téved. Minden írásnak vannak sajátosságai, amit a más íráshoz (esetünkben a latinhoz) szokott, nem feltűnően inteligens ember zavarónak és idétlennek érezhet. Pedig nem az, hanem sajátos. Csak a székely írás néhány tulajdonsága lehet szokatlan a latin íráson pallérozódott nem túl éles elmének.

Ami nem jelent többet Friedrich Klára esetében sem, mint hogy rövid ideje foglalkozik a székely írással és még nem tudatosultak benne az írásunk szokásai és írásképei.

Amitől Mandics György hátrahőköl, az maga a székely írás. Mit mond akkor a kínai írásra, vagy – uram, bocsá! – a héberre?

A szokatlant és ismeretlent nem illik zavarónak és idétlennek minősíteni, különösen, ha ez a mi nemzeti hagyományunk. Ezek a székely írás szabályai, amelyeket meg kellene ismerni és őrizni.

Várható-e az effajta értékmentés zavaros és idétlen gondolatokkal telezsúfolt fejektől?

Magyar ember nem próbálhatja a székely írást a latinhoz igazítani pusztán azért, hogy a megszokott (és hibás) latin írásképhez hasonlítson. A szokatlant az okos ember megpróbálja megismerni és megérteni. És amíg ez nem sikerül neki (amíg a saját nevét sem képes helyesen leírni), addig nem tanít másokat a rovásírás szabályaira.

Nyelvészi rettegés

A nyelvészek – a tartózkodásukból ítélve – félnek a székely rovásírástól; talán, mert ők sem értenek hozzá. A bátorságukat növelendő, lehetőséget adtam az egyik ismert nyelvészünknek arra, hogy közeledjen a nemzeti írásunkhoz s esetleg meg is barátkozzon vele. Megkérdeztem ugyanis, hogy szerinte milyen módszerrel kell átírni az idegen és a történelmi neveket székely jelek segítségével. Habozás és gondolkodás nélkül vágta rá, hogy tiszteletben kell tartani a történelmi alakokat.

Ami csak azt jelenti, hogy a nyelvészeknek sem ártana előbb gondolkozni, s azt követően megszólalni. A szó ugyanis addig a miénk, amíg ki nem mondjuk. Ha már kimondtuk, netán le is írtuk, akkor a kritikusainknak lehetőséget adtunk a hibáink kipellengérezésére – amit kevesen szeretnek. Nyelvészünk azonban nem gondolt arra, hogy a latin betűvel írt történelmi nevek azért térnek el a mai helyesírásunktól és kiejtésünktől, mert akkor és ott még nem alakult ki a megfelelő latin betűs helyesírás, a latin betűs ábécénkben még nem voltak meg a szükséges jelek.

Vagyis a történelmi nevekben – némi túlzással – helyesírási hibák, a korabeli íráshasználat megoldatlanságai rögzültek (azonban nem árt megjegyezni, hogy e hibák csak a latin írásrendszer hibái).

Egy történelmi példa: Werbőczy neve rovásbetűkkel

A székely írás ezekben a „történelmi” időkben is gond nélkül le tudta írni, esetenként le is írta ugyanezeket a neveket. Ha most valaki a latin írás hibáit a saját szemellenzői miatt át akarja plántálni a székely írásba, akkor azzal csak a hozzá nem értésének állít emlékművet.

Nem sok történelmi név maradt ránk rovásbetűkkel írva, de azért akad legalább egy meggyőző példa: Werbőczyé. A Hármaskönyv (Tripartitum) kitűnő szerzőjének a neve így jelenik meg Fischer Károly Antal könyvében:

3. ábra. A néhány száz évvel ezelőtt keletkezett (Fischer Károly Antal által csak idézett) rovásszövegben a „Werbőczyt” szót VERBŐCIT alakban írták le rovásbetűkkel

Miféle identitást jelez a név írásában szereplő ostobaság?

Azt írja Mandics György, hogy az idegen eredetű nevek, mint Libisch, vagy Friedrich ejtés szerinti átírása e személyek identitását zavarja meg. Meghökkentő ez a szempont, de megpróbáljuk értelmezni.

A neten olvasható meghatározás szerint az identitás „Az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie."

Ez a mi esetünkre aktualizálva azt jelentheti, hogy a névjegykártyán rovásbetűkkel szereplő név a névjegykártya tulajdonosára jellemző. Aki tudja, hogyan kell leírni a saját nevét rovásbetűkkel, az jól írja le; aki meg nem tudja, azt esetleg kiröhögik. Azt is jelenti, hogy a címerpajzsára mindenki olyan jelképet fest, ami rá jellemző. A bölcs ember a baglyot, a nem bölcs pedig az ökröt.

Kétségtelenül joga van mindenkinek ragaszkodni a rá jellemző megoldásokra. S az identitással valóban nem férne össze, ha nem okos emberekről a névjegyük, vagy a címerük alapján valaki az indokoltnál jobbat feltételezne.

4. ábra. Az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetnek a Szakács Gábor és Friedrich Klára írni tanít c. fejezetére mutat Mandics György hivatkozása

Mandics György megoldásért kiált

A szakmai megoldás régen ismert: fonetikusan kell írni.

Egyébként pedig – mint láttuk – azok az indokok, amire hivatkozva Mandics György megoldást sürget, nem is valódi okok.

Az egyik ilyen ok az identitás volt. Az persze nincs előírva, hogy egyes rovásszakértőknek a valódi szellemi képességeiknél jobb névjegyet kell felmutatniuk. Az ordító helyesírási hiba nélküli névjegy valóban ellenkezne az identitásukkal. Ha nekik csak erre a mechanikus átbetűzésre futotta, s foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá a figyelmeztetés ellenére is, akkor legyen az ő névjegyük hozzájuk méltó. Legfeljebb néha részük lesz egy-egy gúnyos mosolyban, ami szintén méltó lesz az identitásukhoz.

A másik ok, amire Mandics György hivatkozott, az a sejtése volt, hogy a mechanikusan átbetűzött idegen nevek a jövőben kötözködés forrásai lesznek. S ebben nyilván van is valami, mert a tanár szerepében méltatlanul tetszelgő identitások élete nem irigylésre méltó. Mindenki joggal beléjük köthet, aki valóban tud írni és olvasni a székely írással. Azonban ez nem olyan nagy baj, mert végső soron ez a dolgok rendje. Jó irányú változásokra aligha számíthatunk, ha az ostobaságot folyton csak dicsérjük. A közszereplést vállaló érdemteleneknek néha szembesülniük kell a rideg valósággal.

Ezért aztán Mandics György a tudományos haladás és a megbízható tömegtájékoztatás ellen tesz, amikor annyira aggódik egyesek identitásáért. Hiszen semmi egyebet nem kell tenniük a „kötözködés” (azaz a tudományos életben megszokott kritika) elkerülése érdekében, mint hogy holnaptól kezdve helyesen írják le a saját nevüket. Azt követően bizonyára többen lesznek, akik tisztelni fogják őket. Különösen akkor, ha meg is köszönik a jó tanácsot – ahogy az becsületes emberek között illik. Mert a nagy embereket arról lehet megismerni, hogy át tudnak lépni a saját árnyékukon.

Folytatás.

A "Mandics György róvott múltja" c. füzet képekkel együtt kapható a Honterus antikváriumban (Múzeum krt) és a Magyar Menedék Könyvesboltban (Márvány utca).

A honlap ára ~~78 500~~ helyett MOST 0 Ft.

Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 137
Tegnapi: 168
Heti: 819
Havi: 2 576
Össz.: 688 891

Látogatottság növelés

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

Varga Géza: A székely rovásírás

Nemzeti írásunk teljesebb leírásának vázlata

Oldalak (menü)

Weboldal bejelentése

Ügyfélszolgálat

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap