Varga Géza: A székely rovásírás

Nemzeti írásunk teljesebb leírásának vázlata

A székely írás eredeztetése


A székely írás eredetéről vallott tudós nézetek többször megváltoztak az utóbbi évszázadokban.

Kézai Simon 1282 táján készült krónikájában azt írja, hogy a székelyek „mint mondják” a blakok írását használják. Azóta sem tisztázódott, megbízható-e Kézainak ez az adata, s hogy kik is lehettek ezek a blakok. Amennyiben a korai keresztény (vö. blak, vlah, oláh, olasz!) vallású magyarokról van szó (a hunoknak 3 keresztény püspökségük volt a mervi, a heráti és a gurgáni oázisban), akkor ez a magyarázat érthetővé tenné, hogy a klasszikus székely írás legtöbb emléke miért a templomokban maradt fenn. 

Az 1500-as években hun-szkíta írásként emlegették (a szkíták és a hunok alatt magyarokat értve), amint arról fentebb már esett szó.

Nagy Géza 1890-ben (még az ótürk írás megfejtése előtt) egy előadásában a formai hasonlóságok alapján az ótürk írással vetette össze a székely írást. Követői a formai hasonlóságokból és az egyaránt jobbról balra haladó írásirányból arra következtettek, hogy a székely írás az ótürk írás leszármazottja lehet. Sebestyén Gyula ugyan az 1900-as évek elején felismerte, hogy a sorvezetés csupán a rovástechnológia folyománya, s nem valamiféle abszolut sajátossága az írásoknak - de a felismeréseit a finnugrista szerzők nem értékelték a súlyának megfelelően. 

Az ótürk eredeztetés elméletét a legteljesebb módon Németh Gyula fejtette ki 1934-ben „A magyar rovásírás” c. tanulmányában. Ebből nyilvánvaló, hogy a tétel nincs megalapozva, mert az alapvető ellenőrzéseket sem végezte el.

Annak ellenére ez a vélekedés maradt a „tudomány” álláspontja 1993-ig, hogy e tételt sohasem támasztották alá hitelt érdemlően. A legtöbb, amit a nézet képviselői elmondhattak, hogy a két írásrendszerben 16 jel formailag többé-kevésbé hasonló, ezen belül 5 jel formailag és tartalmilag is azonos. Ilyen fokú hasonlóság azonban sok távoli írásrendszerrel is kimutatható, de ezek vizsgálata sohasem történt meg. Fel sem merült, hogy a hasonlóság másképpen is magyarázható, mint a székely írásnak az ótürkből való származtatásával. Nem tárgyalták azt a tényt, hogy más írásrendszerekben (köztük a hettita hieroglif írásban) mintegy 20 formai és hasonló, vagy nagyobb arányú tartalmi egyezést találunk.

Az ótürk írásból való eredeztetés hívei (a magyar történeti hagyomány világos állításával ellentétben, minden nyelvi bizonyíték nélkül) a hunokat nem magyar, hanem török nyelvű népnek tartották. Ebből arra következtettek, hogy a székely írást idegenektől kellett átvennünk. Átadónak a török népeket tartották a legalkalmasabbnak; mert a finnugrizmus szerint a magyarság az Urál vidékén született meg, s a Kárpát-medencéig tartó, időben is rövid hipotetikus életútja során nem találkozhatott másik, rovásírással rendelkező néppel.

1993-ban jelent meg Simon Péter – Szekeres István – Varga Géza közös kötete (Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest, Írástörténeti Kutatóintézet).

A kötetben megjelent tanulmányában Simon Péter – széles körű kitekintés alapján - megállapította, hogy a székely írást nem írástörténeti érvek alapján eredeztették, hanem alárendelték egy téves történeti prekoncepciónak. Szerinte a székely írásjelek az ősvallás által „megszentelt” hieroglifikus fogalomjelekből alakultak ki a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre, a Kr. e. II. évezredben.

Szekeres István és Varga Géza is egy-egy világmodell jeleivel (szójelekkel) vetették össze a székely írás jeleit. Később ez elvi jelentőségű felismerésnek bizonyult, mert a világmodellek eredetileg a kőkori ősvallás jelképei voltak. A három kutató együttműködésével több székely jel esetében tisztázódott a jelforma képi tartalma és sikerült rekonstruálni az akrofónia folyamatát. Ezek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a székely írás betűi magyar szójelekből alakultak ki: a székely írás a magyar nép alkotása.

A kötet megjelenése után azok a kutatók, akik korábban az ótürk eredeztetés hívei voltak, sorra ismerték be, hogy a székely írás eredete tisztázatlan. Sándor Klára 1996-ban (A székely írás megíratlan történetei, Erdélyi Múzeum) kifejezetten úgy fogalmazott, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé: „minden alapvető kérdés tisztázatlan”.

Ez azonban csak a székely írás kutatását szabotáló akadémikus "tudomány" álláspontja. Helyette a független értelmiség végzi a kutatást és mutatja fel az eredményeket.

Varga Géza 1999-ben (A székely rovásírás eredete, Budapest, Írástörténeti Kutatóintézet) kiadott kötetében a Mas d' Azil-i jelek és az indián jelek rokonságának, valamint a világmodellek szerepének felismerésével a székely írás eredetét a kőkorba helyezte. „A székely írás jelformái egy kőkorszaki világmodell felülnézeti és szembőlnézeti változataiból, meg a világmodellt alkotó szimbólumokból alakultak ki. ...  A jelkészlet első alkalmazásai az Ararát ... tágabb környezetében rítusok tárgyi eszközrendszerét díszíthették valamikor a jégkorszak idején. ... az Újvilág benépesedésekor a székely írás elődjét már használták Eurázsiában ... a székely írás az emberiség legkorábbi, ismert, fonetikus jelrendszerének közvetlen leszármazottja”.

Varga Csaba a „Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története” c. kötetében (Fríg Kiadó, Budapest, 2000.) a korai íráshasználat fontos - ám el nem olvasott - bizonyítékait találja a jégkorszakból és az azt követő időszakból. A jelszám alapján arra következtet, hogy az írást a magyar nyelv számára dolgozhatták ki.


**************************************************************


Rovásírásunk tudós eredeztetésének története


Az eredetileg 1998-ban kiadott és 7 év alatt 4 kiadásban megjelent "A székely rovásírás eredete" c. kötet egyik fejezete


A krónikás hagyomány hun vagy szkíta írást emleget. Ezzel összhangban áll a tudós Thelegdi János véleménye: „A hun betűkről, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek”, valamint a tudóstárs Baranyai Decsi Jánosé is, aki az előszóban „szkíta ábécét” említ (Thelegdi/1598, 1994/7,15). Bél Mátyás is hun-szkíta írásról ír 1718-ban megjelent nagy hatású munkájában. 

 Újabban mind a hun, mind a szkíta nevet gyűjtőnévnek tekintik, ezeket egymástól és a magyarságtól is elhatárolják. Sokáig elhallgatták a hun és szkíta íráshasználat tényét is (amelyről pedig antik források és régészeti leletek is tájékoztatnak) és koholmánynak ítélték a székely rovásbetűket (krónikáink nehezen kétségbevonható adatai ellenére). E nagy támogatást kapott megalapozatlan balítéleteknek köszönhetően aztán a mai közgondolkodás szerint a szkíta vagy a hun név nem igazít el eléggé (csupán a keleti, sztyeppi származásra utal) - és sokan ma is kételkednek a honfoglalók íráshasználatában. 

 Ligeti Lajos is hasonlóan vélekedett még 1986-ban is. Mint írta, hangtanilag a magyar betű szavunk lehetne honfoglalás előtti török jövevényszó, de „e feltevés mögül hiányzik a kielégítő tárgyi háttér; miféle írott szövegekről lehet szó ebben a korban?” (Ligeti/1986/262).

 A modern korok kutatói a bizonytalanná tett hun és szkíta forrás helyett megpróbálták a székely írás eredetét íráshasználattal közismerten rendelkező népekhez kötni.

 Fischer Károly Antal még a hagyománynak megfelelően hun-magyar írásról tájékoztat (Fischer/1889). 

 Nagy Géza 1890-ben türk jelekkel vetette össze a székely rovásbetűket. A türk írás megfejtése és az íráshasonlítás elveinek kidolgozása előtt egy ilyen felszínes - a jelek kismértékű hasonlóságára épülő -  összevetés indokolt volt, de származási hipotézis megalapozására akkor sem adott lehetőséget. 

 Thorma Zsófia az általa felfedezett tordosi neolitikus cserepeken négy székely rovásjel (a „c”, ny”, „t”, „zs”) előképét ismerte fel (a párhuzamok száma valójában tíz felett van, lásd a 35. ábrát!). A hazai mellőzés miatt könyve németül jelent meg, amelyben a lineáris jelek keleti vonatkozásait is tárgyalja (Thorma/1894). 

 Debreczenyi Miklós 1914-ben magyarul olvasta el egy 3000 éves szkíta balta ligatúrás feliratát, amit 1971-ben Pataky László lényegében hasonlóan értelmezett.

 Sebestyén Gyula már 1915-ben helyesen fogalmazta meg azokat az elveket, amelyeket egy írásrendszer eredetének kutatása közben célszerű szem előtt tartanunk: „előbb tüzetesen megismertük a magyar rovásírás rendszerét, utána pedig a rendszer ismérveivel az egyetemes írástörténetben felkutattuk és a fejlődés sorrendjében el is helyeztük”. A székely írás rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a székely írás rovásírás, s mint ilyen, a „rováson legtovább megmaradt”. 

  A türk és a székely írás magánhangzóit görög eredetűnek tartja s ebből azt a téves következtetést vonja le, hogy a két sztyeppi írás eredetileg nem volt magánhangzó-ugrató. Ez a következtetése azonban helyesbítésre szorul. Abból a tényből ugyanis, hogy a székely írás magánhangzói gyakorlatilag azonosak a görög írás magánhangzóival, még nem következik, hogy a székely írás eredetileg nem volt magánhagzóugrató. A görög írást megelőző szótagírások ugyanis már rendelkeztek magánhangzókkal, de azokat nem mindig írták ki - mert a magánhangzókat a szótagjelekkel is kifejezhették. A magánhangzókat csak különleges esetekben: például hosszú magánhangzós szótagokban jelölték (ahogy az a korai székely írásemlékeken is megfigyelhető). 

 Azaz a magánhangzókat ismerő, mégis magánhangzóugrató székely és türk írásgyakorlat - jellegét tekintve - korábbi a görög és a föníciai rendszereknél. Ebből pedig - Sebestyén Gyula rendszerelvű szemléletével összhangban - az következik, hogy a görögök átvehették a magánhangzóikat a székelyből, fordítva azonban ez nem történhetett. A székely magánhangzóugratás gyakorlata és a magánhangzókészlet is a görögöket és a föníciaiakat megelőző (hurri?) szótagoló rendszerek rokonságába tartozik. 

 Sebestyén Gyula a föníciai-görög forrást az ótürkből nyelvi okok miatt hiányzó, de a székelyben létező „f” mássalhangzóval is bizonyítani próbálja. Az „f” hang azonban  az archaikus görögből és a föníciaiból is hiányzik, a klasszikus görögben később megjelenő „f” (pontosabban „ph”) alakja pedig nem azonos a székely „f” körbe zárt keresztjével, hanem az „us” rovásjel formai megfelelője (vö. Jensen/ 1969/443!). A körbe zárt kereszt ugyan megtalálható a föníciaiban és a görögben is, de ezekben mindig „t”, vagy „th” hangot jelöl (20. ábra). E jelek tehát nem alkalmasak a székely írás föníciai-görög eredetének igazolására. 

 Az eredetileg török nyelvű székelységet feltételező elmélet szellemében Sebestyén Gyula felteszi, hogy az „elmagyarosodó” székelység a török rovásírás ismeretét keletről hozta magával s így örököse lehet a hun-avar hagyományoknak. (A székelyek eredeti török nyelvűsége ugyan minden alapot nélkülöző hipotézis, de a hun-avar származás gondolatának megőrzése helyesnek bizonyult.) Rovásírásunk szerinte a magyarokhoz a nyugati türkből (az Azov-vidéki turkok világából) került, amelyben több középtenger-melléki régiség maradt meg, mint a közép-ázsiai ótörök rendszerben (s itt alighanem a jelformák régiségére gondolt). A nyugati türk kapcsolatot azonban azóta sem sikerült bizonyítani, s ez az ötlet is megmaradt az alátámasztást nélkülöző találgatások szintjén.

Aczél József, aki 1926-ban megjelent munkájában a magyar és a görög nyelv között 3000 tőszóegyezést mutatott ki, könyve végén összeveti a görög és a székely írásjeleket is. Mint megállapítja, „a két írás mérlegelésénél a rokon hangcsoportokat kell összehasonlítani ... az ó-hellén g jelet ne a székely g jellel vessük össze, hanem a k, g, kh hangcsoportot a másik ABC hasonló hangcsoportjával ... A magánhangzók jeleinek egyezése különösen feltűnő” (Aczél 1926/182). Azaz a görögök - a sémi írásokból többnyire hiányzó - magánhangzókat a székely írás elődjéből, vagy környezetéből vehették. 

 Németh Gyula 1934-ben rovásírásunkat a türk írás családjába sorolta, tizenhat rovásjelünk többnyire csak vélt formai hasonlósága alapján. Az „e” és „o” jelet a glagolitából származtatta - mert ott talált hasonló jeleket. A glagolita írás azonban nem volt használatban azokon a területeken, ahol hite szerint a magyarság lakott. Ezért feltételezte, hogy „számolni kell” egy glagolita írásban jártas, Dél-Oroszországban tevékenykedő szláv szerzetessel, aki gazdagította rovásírásunk jelkészletét. 

 A hun-avar-székely azonosságot, a glagolita írást használó szlávokkal érintkező és rovásírásunkat használó hunok és avarok magyarságát - bár krónikáinkból ez következik - a kor „meghatározó tudományos vonulata” nem fogadta el. Az innen - onnan összeszedett jelek hipotézise ezért szükségképpen további megoldhatatlan ellentmondásokba szorította a kiötlőit. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy türkök, görögök, glagolita írást ismerő szlávok és a keleti magyarok egyszerre, egy helyen összefutottak volna a székely írás megteremtése végett. Amint az sem, hogy eleink évszázadokat vártak volna jelkészletük összeszedésére. 

 Ez az „összeszedegetős” elmélet akkor lenne következetes, ha az „us” jelet a hettitáktól, a „ty” jelet a kínaiaktól, a „tprus” jelet pedig az egyiptomiaktól eredeztetné - egy-egy hettita, kínai és egyiptomi „szerzetes” látogatását feltételezve.

Németh Gyula a türk és magyar írást röviden ismertette, azonban a súlyos rendszerbeli eltéréseket - és a további kérdéseket, amelyek a rokonításukat megkérdőjelezik - meg sem említette. 

 1971-ben aztán rámutatott a kazáriai jelekkel való egyezésekre is. Amivel csak a türk származtatás elméletének ingoványos alapozását bizonyította, mert a kazár írásról és a kazár nyelvről nincsenek megbízható adataink, a csekély számú és mértékű formai hasonlóságra épülő módszer pedig ebben az esetben sem vezethetett eredményre. 

 Ernst Doblhofer szerint a türk és székely írás közötti hasonlóság „valóban oly megdöbbentő, hogy senki sem vitathatja” (Doblhofer/1954, 1962/312,313). Ez a felszínes érvelés nála sem pótolja a mélyreható elemzést. 

 Megállapította ugyanakkor, hogy a magyar írás jeleinek nagyobb része nem vezethető le a türk, glagolita, vagy görög írásból s hogy ezek „mintáit egyelőre nem ismerjük”. Azonban ez az ellenérve is erőtlen - mert az egymáshoz nem hasonlító jelek is lehetnek rokonok. A megfogalmazása ugyanakkor egy jellegzetes prekoncepcióról árulkodik. Azt sugallja ugyanis, mintha létezne olyan szabály, hogy akár hasonlítanak rovásjeleink más írások betűire, akár nem - mindig valamilyen idegen forrást kell keresni. 

 „Bizonyos az, hogy nem lehet szó Attila hun király és a hun csapatok írásáról” - írja Doblhofer. Amiből - mint látni fogjuk - két dolog következik. Az egyik az, hogy Doblhofer sohasem hasonlította össze a hun és avar régészeti tárgyak jelképeit és írásjeleit a székely rovásjelekkel. A másik pedig az, hogy nemzetközi hírű írástörténészek „bizonyos”-sága sem tudományos érv.

„Németh Gyula alapvető megállapításain kell továbbhaladni, s azokat a türk írás szempontjából periférikus török rovásrendszereket kell megvizsgálni, melyek a magyar rovásírás közvetlen átadói lehettek. Ily módon, apránként, minden egyes betű kritikai, összehasonlító vizsgálatával közelebb juthatunk a székely rovásábécé betűinek eredetéhez. ... Ez a ... különböző török vagy „török gyanús” rovásírások alapos ismeretét követeli. ... Az alfabétumokat a legtöbb esetben tudós ember vagy emberek állítják össze, s nem szerves fejlődés eredményei, mint a nyelvi tények. Gondoljunk itt csak Cirill, a szlávok apostolának tevékenységére. Hasonlóképpen, a székely rovásírás is ilyen tudós alkotásnak köszönheti létrejöttét.

Ezért, amikor azt mondtuk, hogy a székely rovásírás a törökkel rokon, kapcsolatban áll, ez nem valami egyértelmű genetikai kapcsolatot jelent, hanem csak azt, hogy az írás létrehozója a török rovásírás egyfajta helyi változatát vette alapul, de ezt módosíthatta, új jelekkel egészíthette ki. ... alapvető, hogy megpróbáljuk az eredeti betűalakokat visszaállítani; sajnos ez nem mindig sikerül. 

 A biztos alap az az öt betű,  mely teljesen (hangérték és forma tekintetében) egyaránt azonos a megfelelő jenyiszeji török betűkkel, míg további 10-11 betű erősen valószínű. De ne felejtsük el, hogy mégha az összes egyezést is megnyugtatóan biztosnak fogadjuk el, akkor is ez a 16 betű még a felét sem teszi ki a székely rovásírás egész készletének, nem is szólva az összetett jelekről, a „capita dictionum”-ról.  Ez nyilvánvalóan mutatja, hogy a székely ábécé mennyire önálló alkotás lehetett, s nem egy török rovásábécé mechanikus átvétele. ... 

 Három betű a görög ábécéből van kölcsönvéve (f, h, l) ... Az e és o jele a glagolita ábécéből való átvétel.  ... 

 S itt felmerül a kérdés, hogy hol alakulhatott ki a székely rovásírás. ... a Kárpát-medencei haza területén is elképzelhetjük. ... nem szabad megfeledkeznünk a latin írásbeliség egyre erősödő befolyásáról sem, mely egyre kurzívabbá változtatta a betűk formáit,  s a magánhangzókat is kezdték kiírni hatására.” (1974/168-176). 

 Amennyiben Vásáry István megfogalmazásából levonjuk a nagy turkológus előd iránti kötelező tiszteletadást, akkor gondolatmenetéből csak az tűnik bizonyosnak, hogy az ismert török írásokból a székely írás nem vezethető le. A szerző csupán bízik abban, hogy a meg sem nevezett periférikus török, vagy török gyanús (kazár?) írások jeleinek elemzésével esetleg közelebb juthatunk a székely írás eredetéhez. Ez azonban nem tűnik többnek jámbor óhajnál, mert nincs semmi, ami ilyen reményekre komoly okot adna. 

 Vásáry István egyik mondatában ismeretlen periférikus török rovásrendszert tekint a magyar rovásírás közvetlen átadójának, a másikban pedig a székely írás önálló alkotás voltát emeli ki. A figyelmes  olvasónak lehetőséget ad a két ellentétesnek tűnő származtatási elképzelés közötti választásra, vagy a török hatás elhanyagolhatóként való értékelésére. Bár a szerző egyik megoldást sem támasztja alá súlyos érvekkel, a kérdés óvatos felvetése is figyelmet érdemel.

 Az, hogy a szláv írás tudós alkotás, a források alapján bizonyosnak látszik. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a székely írás sem lehet „szerves fejlődés eredménye”. Vásáry Istvánnak az az állítása, hogy a székely írást - a szlávhoz hasonlóan - egy vagy több tudós ember állította össze, minden alapot nélkülöz. Az ellenkezőjét azonban - mint látni fogjuk - a székely jelek antik típusú rendszert alkotó nyelvi és mitológiai összefüggései igazolják. 

 Püspöki Nagy Péter 1977-ben értékeli elődei munkásságát: „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzők mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítő ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén. ... 

 Az ótürk írás és a magyar írás egymáshoz kapcsolásának hívei a 32 jelet tartalmazó magyar írásban a leghatártalanabb szabadosság mellett is csupán 15-16 jelet tudtak úgy ahogy összekapcsolni. Tényleges alaki és hangtani azonosság azonban csak öt betűjel - az „e”, „j”, „n”, „s”, és „sz” - esetében áll fenn. A magyar nemzeti írás esetében tehát ... olyan írásrendszerrel van dolgunk, melynek 24-27 betűjele önálló alkotás, melyet a betűket alkotó elemei és más írástani sajátságai a mediterránum lineáris íráskultúrájának kapitális ágához kapcsolnak.” 

 Lényeges eltéréseket említ a magyar és türk írás rendszere között. Hivatkozik a korai szövegemlékekben meglévő ligatúrákra és névmonogramokra, amely jelenségek alsó határát Nagy Károly koráig vetíti vissza. (A székely ligatúrák azonban - mint látni fogjuk - nem a frank idők latin íráshasználatának hatására keletkeztek, hanem egy jóval korábbi keleti hagyomány örökösei - VG).

 Végül leszögezi: a magyar írás egy népvándorlás kori (a Cirill, azaz Konstantin által 872-ben Velencében emlegetett avar) írás utóda, amelyet már Nagy Károly és később Mátyás király korában is használtak - „tehát nagyon valószínűen csak másodlagos magyar írás”.

 Forrai Sándor 1983-ban, megjelent kötetében kifejti, hogy rovásírásunknak „szinte valamennyi rovásírással (lineáris írással - VG) kapcsolata van”. Feltételezi, hogy a magyarok (akiket Halikova és Djakonov nyomán a Kaukázus déli területeiről származtatott szabírokkal azonosít) a türköknél és a szogdoknál hamarabb, feltehetően már a  IV. század előtt ismerhették meg a rovásírást és eljuthattak Fönícia területére is (Forrai/1983/13). Az 1994-ben bővebb változatban megjelent munkája szerint „a magyar rovásírás eredete és kapcsolatai időben sokkal mélyebbre nyúlnak, térben sokkal nagyobb területre terjednek ki, mint gondolhattuk volna” s „egy közös forrásra vezethető vissza”. A Nemetz Tiborral közösen végzett matematikai ellenőrzésünkre hivatkozva elveti a sorozatos véletlen egyezések lehetőségét (Forrai/1994/108-109, Varga/1993/202).

 Ferenczi Géza és István 1979-ben írt tanulmánya szerint „A magyar rovásírás 37 jele  közül 21 kétségtelenül az ótörök, 3 a közép-görög, 3 pedig a glagolita betűsorból kölcsönzött.” 

 Ferenczi Géza 1997-ben már így írt korábbi munkájukról: „Ebben tudásunk akkori szintjén foglalkoztunk a rovásírás eredetével. ... Egyelőre lehetetlen nyomon követnünk az ismeretlen „első” rovásábécé megjelentétől a mai napig végbement fejlődést.” 

 A Forrai és Csallány munkáiról általa adott meggondolt és helyenként indokolt értékelés róla is elmondható: Sajnálatos, hogy a  neves szerző valóban rendkívül fáradságos munkája eredményének csupán egy részét tehetjük maradéktalanul magunkévá. Igazán kár, hogy a különben kitartó s igen tiszteletreméltó meg tudatos tevékenységének termését csak bizalmatlansággal kezelhetjük és csakis kellő óvatossággal nyúlhatunk hozzá. 

 Ferenczi Géza idézett mondataiból ugyanis aligha vonhatunk le több hasznos tapasztalatot annál, mint hogy „tudós” szerzőink eredetre vonatkozó következtetéseinek az ellenkezője azért igaz lehet: a „kétségtelenül” kétséges, a „lehetetlen” pedig lehetséges (vö: Ferenczi/1979/12 és Ferenczi/1997/5,34!). 

 Vékony Gábor 1987-ben kizárja a türk és a székely írás közvetlen kapcsolatát. Azt feltételezi, hogy a szogd mintakép alapján megalkotott türk írás a kazáriai, meg a párthus kötődésű nagyszentmiklósi íráson keresztül kapcsolódik a székely írásrendszerhez. A párthus és a szogd rendszert egyaránt az arameusra vezeti vissza. Bizonyítékokkal azonban nem szolgál, vagy azokból nem rekonstruálható a fenti gondolatmenete; inkább csak az világos, hogy néhány szokásosan módszertelen formai jelhasonlításra épít. 

 A nyilvánvaló lehetetlensége miatt meg sem próbálkozik ősi szójeleinknek, például az „us”-nak, vagy a „tprus”-nak (amely utóbbit 1998-ban, a Nap Fiai alapítvány által szervezett írástörténeti előadássorozat keretében tartott előadásán a latin temporus „idő” szó jeleként határozott meg) a közhit szerint csak betűket (valójában szótagjeleket) tartalmazó arameusból való levezetésével. Szójeleink eredetéről inkább szót sem ejt. 

 Fontos, új szempontot vet fel, amikor a nikolsburgi ábécé sorrendjét a Közép- és Belső-Ázsiában is megjelenő kazár íráséhoz hasonlítja. Álláspontja szerint a kazár jelsor végső forrása nem a hagyományos (például héber) arameus ábécé, hanem az arameus egy - közelebbről azonban meg nem határozott - változata. Az általa hivatkozott kazár jelsorból azonban csak a jelsorok rokonsága állapítható meg - a nagyobb jelszámú és egyes esetekben jelentős eltéréseket mutató nikolsburgi székely jelsor nem vezethető le (19. ábra).

 Azaz Vékony Gábor felismerhette a székely betűsorrendnek az arameusból való levezetése előtt tornyosuló áthidalhatatlan nehézségeket. Ezeket aztán a magyar nyelvtudományban szokásos módon: egy megfelelőbb ősforrás feltételezésével próbálta meg kiküszöbölni. Nyelvészeink ezzel a módszerrel mintegy féltucatnyi, sohasem létezett, csuvasos jellegű nyelvet „találtak már fel”, hogy a köztörökből le nem vezethető, a csuvasból pedig hiányzó szavaink némelyikét mégis egy török nyelvből származtathassák. Vékony Gábor feltételezése - hogy az arameusnak volt egy olyan változata, amelyből a székely írás sorrendje levezethető - nélkülözi az alátámasztást.

 Leszámol egyes jelek glagolita eredeztetésével: „Tudjuk, hogy Konstantinos, a glagolica megalkotója 861-ben Kazáriában járt. Ez után az útja után alkotta meg az első szláv írást, a glagolicát. Valószínűtlen, hogy Konstantinos ne látott volna Kazáriában rovásírást, amikor különben is tudjuk az életrajzából, hogy élénken érdeklődött mindenfajta írásos emlék után.” Feltételezi ugyanakkor az erdélyi románoktól (vlahoktól) használt cirill írás „a”, „f” és „l” jeleinek székely írásba kerülését - éppen akkortájt, amikor Kézai a blakok jeleinek székely használatát említi krónikájában. Ez azonban aligha több szellemes találgatásnál. 

 Sándor Klára Róna-Tas András hatására kezdett foglalkozni a székely írás eredetének kérdésével. Mint írja: „célom az volt, hogy összefoglaljam, milyen feladatokat kell elvégeznünk, mielőtt azt az ábécét kezdjük keresni, amely alapja lehetett a székely rovásírás legkorábbi változatának ... a manapság újra egyre nagyobb számban feltűnő dilettáns elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatok) nem vettem figyelembe” (Sándor/1992/79). 

 Azaz a székely írást - bár erre utaló adat, Kézai (blakokat említő) talányos mondatán kívül nincs - átvételnek tekinti, s az önálló fejlődés lehetőségét felvetésre méltónak sem tartja. Nem is gondol arra, hogy a székely írás szótag- és szójeleket is tartalmaz, amelyeket nem vehettünk át (és nem fejleszthettünk ki) egyetlen idegen „ábécéből” sem.

 E tanulmányban csak a székely rovásírás neve jelenik meg, az írás egyéniségéről a szerző nem vesz tudomást - ezért írása aligha tekinthető többnek értéktelen találgatások halmazánál. Például: ha az írás átadására a honfoglalás előtt került sor, akkor „még nem lehettek benne a glagolita és cirill eredetű jelek ... az írást átadó nép nyelve lehetett nem török és török”. 

 A tanulmányból világosan kiderül, hogy az akadémikus ihletettségű kutatás a székely írás előképét nem tudja megnevezni; egyes szerzők „tudományos” tevékenysége pedig alig több indokolhatatlan tilalmak felállításánál és a „dilettáns” jelző osztogatásánál.

 Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és betű szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996-ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betűalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betűket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt,  hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betűkapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betűs írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlődött vagy fejlődött tovább. ... A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető. Négy betűje (a, e, o, f) biztosan,  két betűje valószínűleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető vissza.” (Róna-Tas 1996/338). 

 Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzőknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelő elvek és adatok híján - a tudományos igényű bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzői valóban a sémi íráscsaládra vagy elődjére mutatnak, míg más jellemzői a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumér stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzőt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerző szándékainak megismerését segíti elő.

 Ami pedig a középkori latinbetűs betűkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betűk egyúttal hieroglifák is - ezért nem a betűkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemző, akik - az egyszerű képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs-technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetően a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szó- szótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elődjét használták a hunok és az avarok is (22., 25. ábra) s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki (9., 20., 27., 29., 30. ábra), ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika rokonságának lehetőségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekből alkotott képekre elegendő keleti (vagy keleti eredetű magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk (9., 11., 15., 30., 31., 36. ábra). A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erőtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethető sajátosságait megpróbálják magyarázni.

 A fenti két évszám között jelent meg Simon Péter „A székely írás eredetéről” írt tanulmánya. Ebben a jelformák hasonlítgatására szorítkozó írásrendszer-egyeztetési elképzeléseket értékeli: „Két vagy több írás közös jeleinek a száma kétségtelenül közelebbi, vagy távolabbi rokonságuk bizonyítéka; ám csak egy bizonyíték a lehetséges többi mellett, és a rokonság nem feltétlenül azonos azzal, hogy egyik írás a másikból származott. Írások elemzésekor, összehasonlításakor elengedhetetlen annak a vizsgálata is, hogy azok, rendszerüket tekintve, az írásfejlődés mely irányát képviselik ... Ehhez pedig rendszerbeli sajátosságaikat is tisztázni kell.” Majd megállapítja: az ótürk írások a betűírások és a szótagírások között helyezkednek el. Alapvetően más rendszerűek, mint akár a székely, akár a pehlevi (arámi-szogd) és a többi sémi eredetű betűírás. Kizárt dolog, hogy a bonyolult türk szótagírás betűírásból alakuljon ki, ráadásul egy olyan korban, amikor a betűírások már régen elterjedtek. 

 Az északi semita írásokkal egyeztethetetlen székely jelek tatárlaki, egyiptomi, krétai, ciprusi, hettita, föníciai, dél semita, görög, etruszk, ibériai, germán stb. párhuzamainak vizsgálata alapján valószínűsíti, hogy a székely írás nem tartozik a sémi írások családjába, hanem közvetlenül a Mediterráneum keleti felében használt hieroglif írásokból alakult ki a Fekete-tengertől és a Kaukázustól délre, a Damaszkusz és Babilon vonaltól pedig északra, a Kr. e. II. évezred első felében (Simon 1993/42-51).

 Szekeres István ugyanebben a kötetben így fejti ki az álláspontját: „A magyar írástörténet-kutatás - a nemzetközihez hasonlóan - többnyire csak a jelformák és a hangértékek összevetésére, hasonlítgatására szorítkozik két írásrendszer rokonságának vizsgálatakor. ... A sztyeppi írások létrejöttét magyarázó munkák megelégszenek korábbi megállapítások ellenőrzés nélküli ismételgetésével.  ... Így születhettek meg és terjedhettek el azok az „eredmények”, hogy az ótörök s a véle rokonságban lévő székely rovásírás is, végső soron az arameus távoli származéka. ... A jelek formai azonossága, vagy hasonlósága azonban önmagában nem sokat jelent. Antik írásrendszerek esetén legfeljebb néhány statisztikai megállapítás várható a pusztán a jelek formai hasonlóságára alapozott, de az egykori fogalomjelentések feltárását meg sem kísérlő elméletektől ... Az eltérések és a kivételek okát rendre válasz nélkül hagyták. Meg sem próbálták ... feltárni ezen írások létrejöttének egyéb lehetőségeit, a ... nyelvi alapok nyújtotta „nyelvi keresztpróba”  lehetőségével pedig végképp nem éltek, mert azt fel sem ismerték” (Szekeres/1993/56-59).

 Saját összegzésem így hangzott: „A magyar nyelv ... olyan területeken alakult ki és fejlődött, ahol a legfontosabb írásrendszerek változásait okozó történelmi kataklizmák hatása meghatározó volt. ... ennek köszönhető a magyar szimbólumkincs és a székely írás sok párhuzama, amelyek ... déli földrajzi területekre és korai történelmi korszakokra mutatnak. Ezen párhuzamok szerint az uráli és a finnugor kor valahol a Kaukázustól délre eső hegyekben zajlott le. Az ugor kort megelőző ezer éves átmeneti időszak (2000 és 1000 között) az Anatóliából a sztyeppére irányuló vándorlás korszaka lehetett, aminek során a Kárpátoktól Kínáig jutottak el kulturális és/vagy etnikai értelemben vett elődeink. Lehetséges, hogy ... a sztyeppi szakasz ... már i. e. 4000 táján megkezdődött. ... a délről évezredeken át folyamatosan érkező hatások a sztyeppén egymásra rétegződtek és egységesültek ... a székely rovásírás bölcsője valahol a Közel-Keleten ringott i. e. 5000 és i. e. 600 között. ... Ha közelebbi időpontot kellene megadnunk, akkor az i. e. második évezred közepén a sztyeppére irányuló hurrita (szabír) vándorlásra gondolhatunk leginkább. ... a székely rovásírás minden bizonnyal a fémkohászattal összefüggésben, a lótartás elterjedésével és a sztyepp déli irányból történő benépesedésével párhuzamosan jutott el Kínáig, majd a ... népvándorlás hullámaival Európába.” (Varga/1993/142,145)

 Benkő Elek a „következtetéseiben vitathatatlanul műkedvelő” értekezések példájaként említette fenti közös kötetünket (Benkô/1994), de - érvek híján - nem vállalkozott annak tudományos igényű bírálatára. A kötetben tárgyalt legfontosabb kérdéskörre, a származásra vonatkozó félmondata szerint azonban a székely írás „még tisztázatlan eredetű”. A Hunnia szerkesztőségi cikke (Robbanó írástörténet, 1996. II. 2., 53. o.) után a szerző visszakozott: „ma még nincs egyértelmű képünk arról, hogy mikor és milyen körülmények között alakult ki az írásbeliségnek ez a sajátos megjelenési formája. A kutatás egy meghatározó vonulata egyetért abban, hogy a székely rovásbetűk nagyobb részben türk, kisebb mértékben pedig görög és glagolita ... eredetűek.” (Benkő/1996). Bár nem árulja el, kit számít a „meghatározó vonulat” sorába, Róna-Tas András (1996), Sándor Klára (1996) és Ferenczi Géza (1997) éppen ekkortájt hagyott fel korábbi álláspontjával, Vékony Gábor, Püspöki Nagy Péter, Simon Péter és mások pedig korábban sem hitték azt, hogy „a székely rovásbetűk nagyobb részben türk ... eredetűek”. Ha Németh Gyula - aki életében három egymástól eltérő őstörténeti koncepciót dolgozott ki - megérhette volna ezt a kort, bizonyára maga is felhagyott volna a türk eredeztetés délibábjával.

 Az akadémikus ihletésű kutatás által keltett zavarra jellemző az újabb székely rovásemlékek felkutatásában és a közérdeklődés fenntartásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a „tudós” eredeztetéseken át nem látó  Ráduly János ellentmondásos értékelése. 1995-ben napvilágot látott kötetében egyik helyen ezt írja: „Bizonyító érveket próbáltam felmutatni, hogy volt és van rovásírásunk, amely nem besenyő, de minden ízében magyar.” Néhány oldallal alább így fogalmaz: „Köztudott, hogy a székely (magyar) rovásírás ábécérendszere zömében ... türk eredetű.” (Ráduly/1995/5,19). 

 Valóban ez a köztudomás, csak e közhiedelemnek nincs semmi valóságalapja s e kötetének megjelenésekor e balhit mögül már azok a „tudósok” is kihátráltak, akik azt elterjesztették.

 Ma csupán a kívülállóknak, dilettánsoknak és műkedvelőknek nevezett alternatív kutatók mutatnak fel olyan (bizonyítékok sorozatát tudományos igényű elmélettel rendszerbe szervező) hipotézist, amelyet - s ez korántsem mellékes - a krónikáink is alátámasztanak.

 Azaz a hibás őstörténeti előfeltevésével leszámolni képtelen magyar „tudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott - erőfeszítéseinek végső eredménye egy nagy nulla. 

 „Nemzeti írástudományunk” legnagyobb teljesítménye annak elismerése, hogy a székely írás nem koholmány, hanem tény - ahogyan azt krónikáink már néhány évszázaddal ezelőtt is megírták. Biztató jelnek is tekinthetnénk, hogy a legújabb dolgozatok legalább a teljes csőd felismeréséről tanúskodnak. Ráduly János (1998/65) ugyanis már egyetértőleg idézheti Sándor Klárát (1996), aki szerint a székely (magyar) rovásírásban „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez a vélemény pontosan tükrözi az akadémikus kutatás ma hangoztatott álláspontját, helyzetét és tanácstalanságát. A szerzők egyúttal azonban annak is tanújelét adják, hogy továbbra sem hajlandók elfogadni a magyar történetíróknak a székely írás eredetére utaló adatait és figyelemmel kísérni a saját köreiken kívül végzett munkát. A hagyományt és a legújabb tudományos eredményeket - amelyeket feltehetően sem megérteni, sem megcáfolni nem képesek - inkább meg sem születettként kezelik. 

 A „tudománynak” persze nem kötelessége a „kívülállók” hipotéziseinek cáfolgatása. Ilyen kétségbevonhatatlan kudarc esetén azonban az előkelő elzárkózás nem elegendő a vélt tudományos presztizs megóvására. Csak azt dokumentálja, hogy a neves szerzők nem tudnak átlépni a saját árnyékukon. S amíg erre nem kerül sor, addig az alapvető kérdésekre - céhen kívüliek által - adott válaszok továbbgondolása és pontosítása sem várható tőlük. 

 Éppen az íráskutatás története szolgáltat több példát is arra, hogy a nagy tudományos felismerésekhez nem szükséges valamiféle „céhtagság”. Doblhofer például - kissé sarkítva - így ír az egyik legnagyobb kutatási eredmény megszületéséről: „És ekkor jön Grotefend. Nem is szakember! Vidéki iskolamester, gimnáziumi tanár. Az orientalisztikáról nincs is fogalma, csak éppen vakmerő fickó, aki egy szép napon fogad elázott barátaival, hazamegy és megfejti az ékírást.” (Doblhofer/ 1962/106) 

 A székely írás besorolásával kapcsolatos alapkérdések mellesleg már régen tisztázottak. A krónikáink világosan hun-szkíta eredetű írást emlegetnek, amelynek típusát Thelegdi betű- és szótagírásként határozta meg már 1598-ban. S a Németh Gyula által is leírt székely hangzóugratáshoz hasonló gyakorlatot alkalmazó szótagírásokat valóban arról a területről ismerjük, ahonnan a szkíták (akiket Mészáros Gyula a hattiakkal azonosít) elindultak. 

 A szkíta őshaza és nemzetiség kérdése vitatott, s e vitába nem kívánunk a lehetségesnél mélyebben belebonyolódni. Mégis megemlítjük, hogy Sziciliai Diodorus szerint a szkíták „eleinte ... az Araxes folyó mentében laktak, ... (majd) megszerzék a hegyvidéket a Kaukázusig ... s a többi területet a Tanaisz folyójáig”. Bartal György Herodotoszra (IV. 100.) és Curtiusra (VII. 3.) hivatkozva azt írja, hogy a legrégibb szittya föld a Taurusz hegytől kezdődik (Bartal 1862/6).  Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok régi neve a szavartü aszfalü (szabír, azaz hurrita; vö: Zsukov/1962/305!). Plinius (VI. 19) pedig azt mondja, hogy a szarmaták a médek leszármazottai. A történelem mindezeket a népeket a Kárpát-medencébe terelte s bennünk élnek tovább. A szkíta és szarmata kor után itt maradt nagy tömegű népesség magyarságát Marjalaki Kiss Lajos is feltételezte (vö: Bakay/1997/185) és a római kor előtti földrajzi neveink (Balaton, Pelso, Pilis, Duna) is támogatják (Varga/1998).

 A „véletlen egyezések” lehetséges ellenérvével egy 1991-ben és 1993-ban is megjelent tanulmányban leszámoltunk. A székely rovásjelek egykori hieroglif jellegű használatáról, hun és avar előfordulásairól, a népi és uralmi jelképeinkkel való összefüggésükről, valamint a magyar mitológiai rendszert alkotó jelneveinkről 1993-ban és 1996-ban is írtunk. A már tisztázott írástörténeti alapok elfogadásához vagy megcáfolásához aligha Grotefend alkoholmámorára, - inkább éles elméjére, vasszorgalmára és becsületességére lenne szükség.

 A szovjet hadsereg kivonulását követő „tudománypolitikai” helyzetben az akadémikus irányzat törekvései két irányba mutatnak. Egyrészt megkísérlik beplántálni a köztudatba a székely írás sémi eredetét (ugyanúgy bármiféle bizonyítás nélkül, mint azt száz éven keresztül a türk eredetteóriával tették). Másrészt a székely rovásírás jelentőségének alábecsülésével megpróbálják az egész kérdést elhanyagolhatónak beállítani.

 E törekvések két gyöngyszeme Róna-Tas András munkájából csillan felénk. 

 Ezt írja a honfoglalókról: „Nem zárhatjuk ki, hogy a honfoglaló magyarság között voltak olyanok, akik valamelyik írást ismerték, nyugati hadjárataik során már a latin írással is megismerkedhetett egyikük-másikuk. Elképzelhető, hogy voltak írástudó foglyaik, vagy szolgáik. De az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás.” (1996/289) 

 „A magyar ősgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az első írásos lejegyzés előtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elő a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor előadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhető, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérő elemekkel színezett formája.” (1996/ 321) 

 A szerző bizonyára ismeri az írás fogalmát és azzal is tisztában lehet, hogy a rovásírás „írás”-nak, a rovásbot és a rovásjegyekkel írt könyv pedig „írásos lejegyzés”-nek számít. Ha ennek ellenére ismételten megkülönbözteti egymástól az írást és a rovásírást, akkor azt nem tudományos, hanem tudományon kívüli okok miatt teheti. Erre gondolhatunk abból az általa elismert tényből, hogy korábbi munkájából „ideológiai szorítások” miatt hiányzott az „elvi alapvetés” (1996/9). 

 Ezért írhatja Nemeskürthy István is, hogy nemzeti írásunk „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). A neves szerző nem magyarázza meg, mit ért bonyolult összefüggések alatt. Az azonban bizonyos, hogy a székely írással - lévén tökéletes betűírás - minden olyan művet ki lehet adni, amely latin betűs írásunkkal eddig megjelent, vagy ezután megjelenik. 








Weblap látogatottság számláló:

Mai: 210
Tegnapi: 201
Heti: 1 441
Havi: 4 232
Össz.: 371 406

Látogatottság növelés
Oldal: A székely írás eredeztetése
Varga Géza: A székely rovásírás - © 2008 - 2017 - szekely-rovasiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: frankfurti botrány - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »