Száraz Miklós György „Titokzatos rovásírás” (2010. VIII. 21.)
Szokás emlegetni a székely írás titokzatosságát. A kutatónak azonban ez az írás nem titok, hanem munka; amit elvégezve érthető eredményhez jut. Száraz Miklós György cikke azonban nem a megismerés lehetőségét hirdeti, hanem béka- vagy analfabéta-perspektívát tükröz.
Az egyik akadémiai konferenciáról szólván megemlít engem is: "A konferenciára meg nem hívott, ezért kissé indignálódott Varga Géza szerint Vékony hipotézise azért kavart indulatokat a hivatásos kutatók köreiben, mert magyar nyelvű olvasatot feltételezett, s finnugrista körökben ez súlyos illetlenségnek számít". Pedig a konferenciákon elhangzó ostobaságok hallatán egyformán "indignálódott"(?) vagyok; akár meghívnak, akár nem.
Később azt írja: "Az életrajza szerint geológiai és számítástechnikai, valamint magyarságtudományi képesítéssel rendelkező, magát írástörténésznek valló szerző végső következtetése pedig nem kevesebb, mint hogy a hunok és avarok használták a magyar nyelvet és a székely rovásírást - s a kettős, vagy hármas honfoglalás tény, a bodrog-alsóbűi lelet csak egy közbülső láncszeme a hun-székely íráshasználatnak" – majd hozzáteszi – "Ezt a marakodást látva még abban is feltámad a kíváncsiság, akit különben nem érdekelt volna a téma". Nem találok okot a „marakodás" minősítés használatára.
Sándor Klárát idézi, aki szerint a székely rovásírás "erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált", hozzátéve, hogy "igazság van benne." A székely rovásírás azonban a magyar nemzet egyik legnagyobb kultúrális teljesítménye, amelyhez semmiféle negatív értékelés nem társítható. Szélsőjobboldali marakodást azok szeretnének látni a véle kapcsolatos munkákban, akik a magyar kultúrát a bőgatyával és a fütyülős barackpálinkával azonosítják.