Az atya jeléből növő virág

A székely rovásírás szójeleinek segítségével sorra tárulnak fel azok azok az ábrázolási szerkezetek és ősvallási gondolatok, amelyeket a népművészetünk őrzött meg ezerötszáz év kereszténység dacára.

A magyar kereszténység ugyanis nem ezeréves (nem Szent Istvántól számítandó), hanem legalább ötszáz évvel korábbról. A pogány és keresztény gondolatvilág és jelkincs együttélése nem Szent István királlyal kezdődött, hanem már a keresztény püspökségekkel rendelkező heftalita hun időkben. A hunok is ismerték és használták a székely írást (a székely írás ősét) és azokat a jellegzetes jelszerkezeteket, amelyeket az ősvallás használt.

E jelszerkezetek egyikét (az atya jeléből növő virágot) mutatjuk most be a nyájas olvasónak; azt remélve, hogy több hasonlót is felfedezhetünk még a gazdag múltú magyar kultúra ránk maradt jelkincsében.

A jelszerkezeteket az ősvallás egy-egy nem túl bonyolult ősvallási gondolat illusztrálására használta. A néprajztudomány képviselői e képi szerkezeteket nem ismerhették fel, hiszen köreikben sikk a székely írás és a magyar ősvallás terén megnyilvánuló tudatlanság. Amelyik körben illik letagadni a magyar ősvallás létét és illik idegenből eredeztetni aszékely rovásírást , onnan tudományos értéket képviselő eredmény nem várható.

Az alábbi ábrák közös jellemzője, hogy a négyzet, vagy kör alakú keretbe foglalt atya jelből egy feltűnően sokágú, virágzó növény sarjad és terebélyesedik el.

A körbe, vagy négyzetbe zárt X a Föld középpontját, a Teremtés helyszínét, az Éden négy folyójának forrását jelöli. A Föld középpontjából sarjadó növény az égigérő fa, azonos a Teremtővel (az égigérő fa az Isten egyik megjelenési formája).

A módfelett burjánzó, elhatalmasodó növény a világ fölötti uralom és az életerő jelképe (a méd-perzsa uralkodóház történetéből ismert példában a világot egy szőlőinda borítja be).

A három alábbi ábrán látható hasonló szerkezetű kép szerint a világunk a Teremtő uralma alatt áll, az életerő és a virágzás az atyának köszönhető, vagy véle azonos. Ugyanez az ősvallási meggyőződés köszön vissza abból a nyelvi párhuzamból is, amely a régi magyar istennév (a Ten) és a sumer tin "élet" szó között létezik. Isten (az atyánk) azonos az élettel.

Az ábrázolásokon több székely jel párhuzamát megtaláljuk. Ezt természetesnek tekinthetjük, mert az ősvallási ábrázolások velejárója a székely jelek alkalmazása. Az égigérő fát és a turult is arról lehet felismerni, hogy székely jelekkel rokon jeleket találunk rajtuk.

A virágok tövében a székely "f" (Föld) jel változatai vannak.

Ezek közepe azonos a székely írás \"ty\" (atya) jelével (az atya az Isten egyik jelzője a magyar nyelvben). Azt mondja e kép, hogy az Isten helye a világ közepén van. Más megközelítés szerint: a rendezett világ ott alakul ki, a rend onnan terjed el, ahol az Isten van.

A székely jelpárhuzamok sora ezzel még nem ért véget, mert a tulipán virága az \"us\" és az \"nt/tn\" (Ten) jelekből alkotott ligatúra, amely az Isten szavunkat rögzíti oly sok népi emlékünkön.

A virágokban, vagy alattuk megjelenik a székely írás "s" (sarok) jele - mert az égigérő fa helye a sarok hegyén van, ahol az ősvallás szerint az ég és a Föld érintkezik egymással.

Az alföldi szaru tulipánjának szárán megtaláljuk a székely \"m\" (magas) jel megfelelőjét - mert ez a magasba vezető út jelképe. Hasonló jeleket találunk a koronázó palást képtengelyének közepét jelentő égigérő fa törzsén is. Mivel a koronázási palást jelhasználata a szibériai sámánköpenyekkel, sőt egy inka köpennyel tart rokonságot, nyilvánvaló, hogy kőkori eredetű, széles körben elterjedt ősi hagyomány maradékával állunk szemben.

A nógrádi hímzés virága alatti hegyen megjelenik a székely írás "zs" (zsenge, zsendül) jele is.

Könnyen lehetséges, hogy a most feltárt ábrázolási konvenciót mindhárom esetben olyanok rajzolták le, akik csupán megismételték azt a mintát, amit az elődeiktől örököltek. Elsősorban a magyarszecsődi templom freskója engedi meg azt a következtetést, hogy a festője tudatosan választotta e képszerkezetet a szent hely díszítésére, mert valamelyest tisztában lehetett a jelentésével.

Kérdés, hogy nem feltételezhetjük-e ugyanezt az alföldi pásztorszaru esetében is? A kérdésre feltehetően szintén igennel válaszolhatunk.

Ha a pásztor a szent mintákat másolgatta az általa készített tárgyakon, mert azokat valamilyen okból szintén szentnek tekintette, akkor ennek feltételezésére lehetőségünk van. Az mindenesetre bizonyos, hogy a magyar népi cserépedények jelképrendszere az edényeket az égigérő fával és a teremtővel azonosította - amiből nyilvánvaló, hogy a pásztorok által készített tárgyakon sem véletlenül, hanem a mondanivaló rokonsága miatt bukkannak fel azok a jelek, amelyeket egyes templomainkban is megtalálunk.

1. ábra. Magyarszecsődi freskórészlet; a tulipán virágának olvasata: Isten; míg az "edény" a Föld és az atya szavakat rejti

 2. ábra. Alföldi pásztorszaru rajzának részlete (Makoldi Sándor nyomán); a virág olvasata: sarok Ten (görögös iskolázottsággal fogalmazva: Heraklész isten); a virágok szárán a magas szójele (a székely írás "m" betűjének előképe) látható

3. ábra. Nógrádi hímzés a sarok, a zsenge/zsendül, a Föld és az atya jelével; az egész kompozíció kereszt alakja a "d" ( Du/Dana) szót rejtheti

A hasonló ábrázolási konvenciókat, a székely rovásírás és a magyar népi jelkincs rokonságát a veleméri Sindümúzeum kutatja és mutatja be.

Oldal: Az atya jeléből növő virág
Varga Géza: A székely rovásírás - © 2008 - 2024 - szekely-rovasiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat