A HONLEVÉL CIKKE ÉS KÖZLEMÉNYE

Meggondolatlan cikkecske jelent meg a Honlevél 2012. májusi számában, alatta pedig egy hasonló fogantatású közlemény. Csak egyetlen oldalt ismerek ebből a Honlevélből, amit Szakács Gábor felperes adott át sugárzó arccal az ellenem indított perben a jogi képviselőmnek. Ebből nem tudom ellenőrízni, hogy ki a lap szerkesztője és jegyzett kiadója (feltehetően az MVSZ, esetleg hozzá közelálló személy, vagy kör lehet).

A CIKK

A cikk elejét nem kaptam meg, a végén pedig nincs aláírás, ezért nem tudom, kit "tisztelhetek" a szerzőjében. Az engem említő két bekezdésbe sok valótlanság szorult, amit ki kell javítanom. Rágalmazás tisztába tételét ígéri a szerző, de ez nem sikerült neki.

Állítása szerint azért kerestem fel gyakran Forrai Sándort, hogy tanuljak tőle. Nos, mivel a látogatásaim alatt szinte kizárólag kettesben beszélgettünk (az azóta szintén elhunyt felesége csak ritkán nézett be hozzánk), a szerzőnek nem lehet semmilyen közvetlen adata arra, amit állít. A részéről ez ugyanolyan megalapozatlan fantazmagória, mint a többi állítása is. Nem is igaz belőle egy szó sem. Ugyanis nem tanulni, hanem segíteni mentem Forrai tanár úrhoz. Szüksége volt felolvasókra és beszélgetőtársakra, hogy a világ dolgaival tisztában lehessen - mert nem látott. Volt olyan felolvasója is, akinek óradíjat fizetett a felolvasásért. Én, természetesen, ingyen segítettem neki - amit csak azért említek, hogy az olvasó tisztában lehessen azzal, hogy melyikünk segített a másikon. A szomszédos háztömbben laktam, azonos volt az érdeklődési körünk, ezért természetes volt, hogy átjártam az újdonságokról beszámolni és felolvasni.

Sanyi bácsitól nem is lett volna mit megtanulnom, mert nem rendelkezett azzal a tudással, ami őt erre képessé tehette volna. Rokonszenves ember volt, de nem volt tudós (értve ez alatt a kreatív elmét). A Sanyi bácsi által írt könyvek alapján bárki ellenőrízheti ezt. Köteteinek érdeme, hogy leírja a székely rovásemlékeket s ezt elérhetővé teszi a tömegek számára is - de az ilyen egyszerű leltár még nem tudomány. Megtették ezt már mások is, korábban is. Számomra Sanyi bácsi könyvei - a rovásnaptár rekonstrukcióját leszámítva - nem jelentettek valódi újdonságot, mert a könyvtárakból jórészt már ismertem mindazt, amiről ő írt. 

Ami pedig a székely írás eredetével, kapcsolataival, vagy a jelek alakjával összefüggő kérdésekre adott válaszait illeti, azokat akkor sem lehetett komolyan venni. Sanyi bácsinak nem volt meg a tudása ahhoz, hogy ezekre a fontos kérdésekre megfelelő választ adhasson.

Ugyanakkor - bár nem fejtette ki részletesen - Sanyi bácsi könyveiben annak van nyoma (ugyanis hivatkozik rám), hogy a korábbi eredeztetési elképzeléseit a könyvemet olvasván módosította és tőlem vett át a székely írás eredetére vonatkozó gondolatokat. Ezt persze csak annak tűnik fel, aki figyelmesen olvassa az irodalmat és képes az olvasottak megértésére. Számukra azonban világos lehet, hogy az a bizonyos tanulási folyamat fordított irányú volt. Sanyi bácsi - szükségképpen - tőlem szerzett tudomást a magyar írástudomány legújabb felismeréseiről.

A cikk szerint azt terjesztem, hogy Sanyi bácsi "egy rendeletet hamisított, hogy besározza Szent István királyt és ezt elküldte Csallány Dezső régésznek". A mondat eleje nem igaz, ilyesmit sohasem állítottam. Tudomásom szerint nem ő hamisította a rendeletet, csupán postázta azt. A mondat végét azonban bárki ellenőrízheti, ha elolvassa a Nyíregyházi Jósa András múzeum évkönyvében a közzétett "rendeletet". Az első lábjegyzetben szerepel, hogy azt Forrai Sándortól kapta Csallány Dezső. Ez az évkönyv Sanyi bácsi könyvtárában is megtalálható volt, méghozzá Csallány dedikációjával ellátva. Azaz Csallány - ahogy az szokás - egy tiszteletpéldánnyal köszönte meg a Sanyi bácsi által hozzá eljuttatott rendeletszöveget. Ebből következőleg Sanyi bácsi bizonyosan tudott erről a lábjegyzetről, akár el is olvashatta azt (a 70-es években talán még látott), s ha kifogása lett volna, tiltakozhatott volna ellene. Nekem mindenesetre úgy adta kölcsön ezt a kötetet (lemásoltam, ma is rendelkezem a másolattal), hogy egy szóval sem tagadta meg a benne szereplő, a személyére történő utalást (ami miatt rá is kérdeztem az esetre). Márpedig - ha nem lett volna igaz a dolog - akkor minden bizonnyal szóvá tette volna. E helyett nekem is, meg Csontos Péternek is elismerte a "rendelet" elküldését Csallánynak. Csallány további sorsáról csak Sanyi bácsitól vannak információim.

A cikk utolsó előtti bekezdése szerint Sanyi bácsi "Utolsó éveit megkeserítette ez a lejárató vádaskodás és folyamatosan gyötörte a gondolat, hogy ki küldhette az ő nevében a hamis levelet."  Ez a közlés egy számomra érdekes új adatot tartalmaz. Itt ugyanis már "el van ismerve" a Forrai névvel ellátott levél elküldése, de annak a valódisága meg lett kérdőjelezve. Azonban felmerül a kérdés, hogy honnan szerzett tudomást Sanyi bácsi a hamis levélről, ha annak nem ő volt a címzettje? Nem lehetséges, hogy a cikk szerzője pontatlanul adja közre Sanyi bácsi álláspontját? Vagy ez az álláspont volt eleve ellentmondásos?

Úgy vélem, a tudomány számára mindebből az a fontos, hogy a Szent Istvánnak tulajdonított, rovásírást üldöző "rendelet" egy közönséges és primitív hamisítvány. Azok ültek fel neki, akik alkalmatlanok a hasonló információk értékelésére.

Másodlagos jelentőségű, hogy az első közlésben (egy múzeumi évkönyvben) Forrai Sándort nevezik meg forrásként s ez ellen Forrai Sándor nem tiltakozott, bár ismételten felszólítottam a történtek leírására és közzétételére. Ezek tények, mindenki ellenőrízheti, akinek a tudomány fontos. S minden "szakértőnek" joga van megnéznie a saját köteteit, hogy ő maga miként viszonyult ehhez a helyzethez. Terjesztette-e ezt a gyalázatos hazugságot a szent királyunkról, vagy sem; félrevezette-e a nemzetet ezen ostobaság ismételgetésével, vagy sem. Akinek nem áll rendben a szénája e téren, vagy nem veszi a fáradságot a tények megismerésére; az okosabban teszi, ha szerényen adja elő magát és nem a történelemhamisítást veszi a védelmébe.

A KÖZLEMÉNY

A lap alján van egy rövid közlemény, amely alatt "A HONLEVÉL szerkesztősége és kiadója" aláírás szerepel. Ami talán azt jelezheti, hogy személyesen senki sem vállalja érte a felelősséget. Közel egy hónapja szeretnék erről beszélni Gyetvai Györggyel, az MVSZ történész elnöhelyettesével; gondolván, hogy egy történésszel mégis csak meg lehet beszélni egy történelmi vonatkozású kérdést, s neki lehet elképzelése a tudományos igényű bizonyítás módszeréről is. Azonban az első telefonhívásom óta - ha ugyanarról a mobilról hívom - fel sem veszi a telefont; ha meg egy másik telefonról hívom, akkor ugyan felveszi, de nem ér rá. Mindig csak egy ígéretet kapok arra, hogy majd visszahív - visszahívást azonban nem. Ilyen körülmények között nehéz rákérdeznem, hogy mi is a bajotok velem, kedves barátaim?  

A cikkből alább idézőjelek között, dőlt betűvel bemutatok egy részletet, hozzáfűzve a megjegyzéseimet.

"A Honlevél szerkesztősége és kiadója visszautasítja azokat a rágalmakat, amelyeket ... Varga Géza íráskutató terjeszt Forrai Sándor, Friedrich Klára és Szakács Gábor rovásírás kutatók, oktatók, terjesztők ellen a Magyarságtudományi Tanulmányokban (2008) megjelent írásaik után jelentek meg a rágalmak a Tudós Virtus honlapon és egyre durvábbak, becsületsértőbbek lettek. Az alaptalanul megvádoltak bírósághoz fordultak, ahol Varga Géza nem tudta állításait bizonyítani."

Tekintve, hogy a közlemény nem adja meg a kifogásolt írások címét, témáját, vagy a szövegét és semmilyen más módon sem jelzi, hogy milyen állításokkal van baja, nem nagyon lehet védekezni sem ellene. Jó lenne, ha a Honlevél világosabban fejtené ki, mi is az, amitől elhatárolódik. 

Például a cikkben nekem tulajdonított "gusztustalan nyomulás" kifejezést sohasem írtam le, nem az én szóhasználatom. 

Tévednek a közlemény szerzői, ha azt hiszik, hogy figyelem, mikor jelenik meg Friedrich Klára, vagy Szakács Gábor valamilyen írása s érdekelne az anyagi helyzetük, vagy gyarapodásuk. Egyrészt azért, mert az irígység messze áll tőlem, s azt kívánom az MVSZ "szakértőinek" is, hogy boldoguljanak (ezért is küldtem ajándékba az általuk szervezett rovásversenyeken jó eredményt elért gyermekeknek 50 könyvemet). Másrészt azért, mert nekem - hála a Teremtőnek - nincsenek anyagi gondjaim s eszembe sem jut, hogy irígyelnem kellene a másét.

Ha véletlenül a kezembe kerülnek e "szakértők" művei egy könyvesboltban, akkor sem olvasom el őket, mert általában kár rájuk vesztegetni az időt. Ami persze nem azt jelenti, hogy soha, semmit nem olvastam el az irományaikból. Remélem, hogy idővel sikerül jobbakat is írniuk.

A három szerzővel két könyvemben is foglalkoztam már. Kritikát írtam a munkásságukról, ahogyan ez minden szakterületen szokásos.

Forrai Sándorról a 2001-ben megjelent "A székelység eredete" c. könyvemben írtam "Szent István és a rovásírás" cím alatt. Akkortájt ugyanis, amikor az egész ország ünnepelte a keresztény Magyarországot erős állammá szervező Szent István királyunk koronázását, akadtak akik ellenpropagandát folytattak és valótlanságok elhíresztelésével próbálták meg lejáratni a magyar szent király emlékét. Munkásságuknak köszönhetően a fél ország e hazug téveszméket ismételgette. A rovásírás üldözését elrendelő hamis rendeletről van szó, amelynek sokan hitelt adtak, mert gyülölködni mindig könnyebb, mint utánanézni a könyvtárakban és a korabeli emlékek között a valóságnak. Én voltam az egyetlen, aki nem sajnáltam a fáradságot (Püspöki Nagy Péter és Csontos Péter tudását is felhasználva) megszerveztem és kötetbe szedtem a tudományos igényű érveket. Sikerült is a Szent István királyunk elleni gyűlölethadjáratot leállítani. Nem számítottam a leleplezett sarlatánok hálájára és köszönőleveleire; de arra sem, hogy az MVSZ kifogásolni fogja a nemzeti tudat megtisztítása érdekében önzetlenül végzett, ellenőrízhető hitelű munkámat. Mert az átlagmagyar szeretné azt remélni, hogy az MVSZ a magyarság legnemesebb hagyományait és szentjeit védi meg az alaptalan rágalmaktól (és nem jár el megfordítva).   

Azt elöljáróban is meg lehet állapítani, hogy a 2007-ben elhunyt Forrai Sanyi bácsi bizonyosan nem kérte a Honlevél mellette és ellenem történt kiállását. A fogadatlan prókátor szerepére valaki más bujtogathatta az MVSZ-t. Forrai Sanyi bácsival ugyanis semmi bajunk nem volt egymással, mindig nagy szeretettel és hálával fogadott a lakásán, vagy jött el az én lakásomra, a miatt a sok segítség miatt, amit tőlem kapott. Az említett cikkemet ismerte, mert az elsők között kapott tiszteletpéldányt a könyveimből. Írhatott volna, de nem írt tiltakozó válaszcikket - mert egyetértett a benne foglaltakkal. Tudta, hogy minden sorom igaz, ezért a cikk nem változtatott a barátságunkon. Előzetesen többször kértem, hogy ő írja meg az igazságot, de erre a jelek szerint nem volt bátorsága. 

Nem tudom, hogy a Honlevél közleményét írók részesültek-e abban a megtiszteltetésben, amiben nekem részem volt. Engem ugyanis Sanyi bácsi megkínált a sajátkezűleg készített borát tartalmazó utolsó üveg borból. Hozzá is tette, hogy ebből már nem sokan isznak, mert elfogyott, s a kiemelt tisztelete jeleként kínál meg belőle. Ha a Honlevél szerkesztőinek ilyesmiben nem volt része, akkor honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy közöttem és Sanyi bácsi között bármiféle ellentétet feltételezzenek és abban ítélkezzenek?

Sanyi bácsival még abban is egyetértettünk, hogy a hamisított szentistváni rendelet általa történt elküldése Csallánynak és a Csallány általi kiadása hiba volt. Sanyi bácsi ugyanis tudta, hogy ez egy hamisítvány, aminek a legkorábbi példánya - ő fogalmazott így - magyar nyelven és írógéppel írva született meg.

Nem lehetséges, hogy a tanácsadói félrevezették a Honlevél szerkesztőit és kiadóját e közlemény írásakor? S felmerülhet az a kérdés is, hogy nem tévesztették-e el az elhatárolódás irányát? Nem az lenne a fontosabb, hogy a hamisítástól határolódjanak el?  Nem feltételezem, hogy az MVSz vezetői a történelemhamisítást helyesnek gondolnák és a védelmükbe kívánnák venni. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy nem jártak utána kellő alapossággal a kérdésnek, s előzetesen kaptak egy nem megfelelő előjelű érzelmi töltést is. Ha veszik a fáradságot, és elolvassák az eset irodalmát, akkor tisztázhatják magukban is, meg a nyilvánosság előtt is a kérdés szakmai és etikai vonatkozásait. Értelmes és becsületes emberektől joggal várható el a helyreigazítás.

Friedrich Klárával és Szakács Gáborral a 2010-ben megjelent "Így írtok ti magyar őstörténetet" c. kötetem "Szakács Gábor és Friedrich Klára írni tanít" c. cikkében foglalkozom. Ugyanis e szerzők akkor nem tudták, hogyan kell írni az idegen neveket székely rovásjelekkel (a kritika megjelenését követően részben javítottak az eljárásukon). Friedrich Klára a saját nevét máig nem tudja helyesen leírni rovásírással. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy másokat róni tanítson, s például az MVSZ szakértője legyen. Madarat tolláról, MVSZ-t szakértőjéről?

Mindkét könyvem kapható a Magyar Menedék valamint az ANIMA meg a PULT könyvesboltjaiban és a neten is. Aki kíváncsi az igazságra, azoknak ajánlom az elolvasásukat. Karácsonyi ajándéknak is kitűnő lehet.

Ami az idézet utolsó mondatát illeti, ebben is megbízhatatlan a Honlevél közleménye. Ugyanis nem az alaptalanul megvádoltak fordultak bírósághoz, hanem csak és kizárólag Szakács Gábor. Az alperes nem is vádolt meg senkit, mert ez egy polgári per, ahol a vád helyett keresetről szokás beszélni. Ezt a keresetet is a felperes nyújtotta be és ennek megfelelően neki kellett volna bizonyítania a keresetében foglalt állításait. 

A per vagy öt éve folyik, jogerős ítélet még nem született. Mielőtt az MVSZ beleszólt, érdemes lett volna mindkét felet meghallgatnia. Az ugyanis korrekt eljárás lett volna.

Oldal: A Honlevél közleménye
Varga Géza: A székely rovásírás - © 2008 - 2024 - szekely-rovasiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat