Varga Géza: A székely rovásírás

Nemzeti írásunk teljesebb leírásának vázlata



Mandics György róvott múltja (4)


TARTALOM


Az 1. rész tartalma:

Bevezető

Sírrabló brigantinak számít-e a magyar jelkultúra eredetének kutatója?

Mandics György a viszokói jelekről töpreng

Mandics György tévesen értékeli Vásáry István cikkét a székely rovásírás eredetéről

Mandics György Szekeres István kínai teknősjeleiről

Mandics György a székely írás ókori forrásait feltételező elméletekről


A 2. rész tartalma:

Hány jele lehetett a székely írás szó- szótagoló változatának?

Mandics György téved a szentgyörgyvölgyi tehén jeleiről szólván

Mandics György a székely írás jelsorrendjéről

Mandics György a szentgyörgyvölgyi tehénszoborról


A 3. rész tartalma:

Mandics György a kazár írásról és az írás fogalmáról

Amitől egy analfabéta visszariad, azt a rettenthetetlen írástudó elolvassa?

A rovásírásforrai.hu értékelése Mandics György kötetéről

Mandics György: "Hogy durvább jelzőt ne használjunk"

Mit tanulhatnának a rovásírók Friedrich Engels példájából?


A 4. rész tartalma:

Válasz Mandics Györgynek „A magyarság jelképei” c. kötetemre adott kritikájára

A Kr. e. IV. évezredi gradesnicai edényjelek értelmezhető szimbolikája

Mandics György „Róvott múltunk” c. kötetéről

Egy Catal Hülyük-i szobron feltételezett „ország” képjelről



Az 5. rész tartalma:

Léteznek e a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor székely jelekkel rokon jelei? 

Mandics György a budapesti hun jelvényről

Mandics György a sumer-magyar írástörténeti kapcsolatokról




Válasz Mandics Györgynek „A magyarság jelképei” c. kötetemre adott kritikájára


Mandics György Róvott múltunk c. trilógiájának harmadik kötetében (Irodalmi Jelen Kiadó, Arad, 2011.) van egy A magyarság jelképei címet viselő 11 oldalas fejezet, amelyben megtisztelően nagy teret szentel a hasonló című kötetemben kifejtetteknek. Nyilvánvalóan tőlem kölcsönözte a fejezet megnevezését is, meg az ábrák sorát is. Bár nem ért egyet az azonosításaimmal, azt helyesen ismeri fel, hogy az említett kötetemben a magyar jelképek és a székely rovásjelek kapcsolatát mutattam ki. 

Ezen túlmenően azonban a szerző értékelésével csak a legritkább esetben lehet azonosulni. Mandics György kritikái ugyanis nem tudományos igényűek. A szerző – bár ez számítana tudományos igényű kritikának – nem adja az általam feltárt összefüggések (például jelpárhuzamok) jobb magyarázatát; és nem mutatja ki a gondolatmenetem, vagy a felhasznált adataim esetleges hibáit sem. Csupán egy hazulról hozott ellenérzés munkál benne mindennel szemben, ami a székely írás antik eredetét támasztja alá, különösen viszolyogva az ősvallás emlegetésétől. 

Jellemzően hibás nézetet tükröznek a fejezet indításakor írt mondatai: "e fejezetet ezzel a kérdéssel kell indítanunk, hogy eljussunk a rovásírás kultikus szerepéhez. Ez egy élő téma, de eddig elkerültük, mivel kívül van a tudományos racionalitás azon keretein, amelyek eddigi kutatásainkat meghatározták". Mi ugyanis úgy véljük, hogy a tudományos racionalitással egyáltalán nem ellenkezik, ha a székely írás eredetét kutatva a székely jeleket minden ismert jelkészlet jeleivel összehasonlítjuk. A Nemetz Tibor matematikussal 1992-ben elvégzett valószínűség-számításunk ugyanis azt bizonyította, hogy a legtávolabbi írásrendszerek hasonló jelei is elsősorban a genetikus kapcsolatnak köszönhetőek. Azaz a jelrendszerek hasonlóságát a rokonságuk okozza. Egy alapos kutatás pedig el sem képzelhető a teljességre való törekvés nélkül.

Ismert, hogy a korábbi évtizedekben a magyar kultúra kezdeteinek kutatása csak egy bizonyos, szűkre szabott földrajzi térségben volt engedélyezve (a földrajzi korlátokat Róna-Tas András közölte). Egyes szerzőknél még a magyar ősvallás, vagy a magyar mitológia kifejezés használata is eleve tudománytalannak számított. Mandics György trilógiája ezt a nyilvánvalóan elhibázott, magyar- és tudományellenes törekvéseket tükröző nézetrendszert téveszti össze a „tudományos racionalitással”. Amiről meg sem mondja, hogy szerinte mi fán terem.

A vallástörténészek egyébként már régen kimutatták (de bármelyik nyitott szemű olvasónk is hamar ugyanerre a következtetésre juthat), hogy a fejlett vallásoknak saját jelrendszere is van. A vallások által használt jeleket pedig joggal hasonlítjuk össze a székely írás és általában a magyar jelkincs elemeivel egy tudományos igényű elemzés során – mert a jelek egykori ősvallási kapcsolatai ma is megérthetőek. Úgy gondoljuk, hogy a kötetünkben valóságos összefüggéseket fedeztünk fel a székely jelek és az ősvallás jelképei között, és azokra a legjobb magyarázatokkal szolgáltunk.

A magyarság jelképeiről írt kötet megjelenése óta végzett további kutatások mindezt csak megerősítették. Például Záhonyi András a sumer és a tatárlakai jelek segítségével igazolta a „Nimród tamga” című fejezetben írtakat, mely szerint a székely írás „ty” betűje nem csak az atya fogalomjele volt, hanem egyúttal az Orion csillagképet is jelentette. Amihez a kínai „atya” fogalomjel példáját is társíthatjuk. Az általunk feltárt formai és tartalmi összefüggésrendszer kerek egészet alkot, amely önmagát hitelesíti. Ráadásul seregnyi alátámasztását is találjuk az írástörténeti, a vallástörténeti, a nyelvészeti és a néprajzi irodalomban – bár ez nem olyan fontos, mert a tudományos bizonyítás nem népszavazás kérdése.

Köszönjük, hogy a szerző felfigyelt a gondolatainkra és válaszra érdemesítette őket! A kötetünkben kifejtettekhez képest azonban a puszta fanyalgásai, vagy jelzőosztogatásai erőtlenek és hiteltelenek. A tudományos igényű kritikához megfelelő érvelésre is szükség lenne, az ellenérzések egyszerű megfogalmazása ez esetben sem elegendő.



A Kr. e. IV. évezredi gradesnicai edényjelek értelmezhető szimbolikája


A neolitikum jeleit szoros rokonság köti a székely rovásjelekhez és a magyar népi hieroglifákhoz – ennek köszönhetően egy-két fenékbélyeg esetében megértjük a gradesnicai fazekas mondanivalóját.

Mandics György bő lére eresztett kötetében (Róvott múltunk, Irodalmi jelen Kiadó, Arad, 2010., 219. oldal) beszámol a Bulgária nyugati felében, tehát a Vincsa kultúra lelőhelyeinek közelében előkerült gradesnicai írásleletekről. Az ásatásokon, amelyeket B. Nikolov vezetett, tudatosan keresték a neolitikus jeleket s ilyeneket találtak is. Ezek agyagedények töredékein kerültek elő, jó részük az avar és a korai magyar anyagból is ismert fenékbélyeg műfajába tartozik. A magyar fenékbélyegek egy részének jelentését a székely írás segítségével sikerült tisztázni. Ezek a teremtett és rendezett világ középpontját, a Teremtőt és környezetét jelképezik. Az edényt Istennel, az edény tartalmát pedig az Isten ajándékának tulajdonítják. Ez a felismerés lehetőséget ad a gradesnicai megfelelők értelmezésére és a párhuzam felismerésére is.


1. ábra. Gradesnicai edényfenekek jelei (Nikolov nyomán rajzolta a szerző); a három edény fenekéről csak a jelet rajzoltam át, azaz a körök nem az edényfenék peremét jelzik, hanem azok is a jel részei 


Mint azt Mandics György minden észrevétel nélkül tolmácsolja, "A munkája végén Nikolov kifejtette: minél nagyobb a vizsgált anyag, annál inkább látszik, hogy itt szó sincs egy homogén civilizációról, vagyis a jelek nem standardizálódnak, hanem a rendszeren belül bonyolódnak, osztódnak. Minél több az anyag, annál biztosabban látszik az is, hogy Tordos más, Vincsa más és Granesnica is más, egymástól független."

Ez a függetlenség azonban nem létezik, Nikolov téved, amikor ezt állítja (s ezt Mandics György is észrevehette volna, hiszen Nikolov székely jelek párhuzamait mutatja fel a gradesnicai edényekről). Nikolov azért téved, mert nem ismeri sem a székely írás eredetével és általában az írás eredetével kapcsolatos újabb felismeréseket, sem az ősvallás tételeit (vagy azokat nem használta fel a jelek értelmezésekor).

Nem teljesen világos, hogy mit ért Nikolov "a rendszeren belül bonyolódó, osztódó" jelekről. 

Ha a gradesnicai rendszeren belüli jelek osztódásáról és bonyolódásáról van szó, akkor ez megfelel annak a folyamatnak, amelyet minden zavartalanul továbbélő írásrendszer esetében megfigyelhetünk, mert a jelek száma minden esetben feltűnő módon szaporodik. Erre a jelenségre Maurice Pope figyelt fel, és ki is mutatta az ókori jelrendszerek mindegyikénél. Az egyiptomi, a sumer, a kínai és a többi írásrendszer esetében egyaránt megfigyelhető a jelek számának monoton növekedése.

Amennyiben a tordosi, vincsai és gradesnicai jelkészlet önállóságára és egymástól való megkülönböztethetőségére gondol, akkor ez az önállóság csak korlátok között érvényesül. Ugyanis az általa bemutatott gradesnicai jelek között is akad olyan, amelyik székely írásjelekkel azonosítható (ezeket mutatom be a fenti ábrán). Hasonló jelenséget figyelhetünk meg a korszak más kultúráinak jelei között is; azaz nem a neolitikus kultúrák elhatárolhatósága, hanem a közös – a magyar jelkinccsel azonos – jellemzőik feltűnőek. Ezek alapján egyértelműen belátható, hogy az edényeknek ugyanolyan ősvallási szerepet tulajdonítottak, az edények jelölése ugyanazt az ősvallási gondolatot fejezte ki a neolitikus kultúrákban is, mint az archaikus magyar népi cserépedényeken.

Mandics György kötetének 296. ábrájának alsó sorában bemutat két fenékbélyeget, amelyet értelmezni lehet a magyar jelkincs segítségével. Az egyik egy körbe zárt kacskaringó, a másik pedig egy körbe zárt kereszt. Más edényfenekeken körbe zárt X látható az ábrán - de a keresztet és az X-et egy kör alakú edény fenekén aligha tudjuk elhatárolni egymástól, hiszen az edények forgathatóak. 

Mindegyik gradesnicai jelben megtalálható a kör, ami a Nap jele lehet.

A székely írásban ennek a körnek a "ly" (lyuk) jel felel meg. A székely "ly" (lyuk) közepén rendszerint találunk egy pontot, vagy egy vonalat. Hogy ez a pont, vagy vonal (isteni hatást közvetítő) folyót jelent a magyar jelkészletben, azt a gradesnicai és az egyéb neolitikus ligatúrák segítenek megérteni. 

Az egyik gradesnicai körben ugyanis kacskaringót találunk, ami a székely rovásírás "j" (jó "folyó") jelének felel meg. A jel képi tartalma az égig csapó hullámtaraj, az Istennel azonos Tejút jele. A jelentése ennek megfelelően az Istenünk állandó jelzője (ma is jóistent emlegetünk). A jel elterjedtségére jellemző, hogy a kacskaringó a csukcs szójelek között is a jó szójele.

Ez a "körbe zárt kacskaringó" jeltársítás azt jelenti, hogy a Nap egy folyó (a Tejút) forrása. A Tejút a világ szakrális középpontjában áll és azonos az Istennel. A jel arra utal, hogy a napistentől származik az élet és minden, ami jó. A képzetet napjainkban mutatta ki Kőhalmi Katalin a szibériai ősvallási hiedelmek között (az életfolyó forrásának a Napot tekintették). S nem ez az egyetlen párhuzam az ősvallási jelek, vagy gondolatok esetében; ami egyrészről a neolitikus Kárpát-Balkán térség, másrészről a magyar jelkészlet, harmadsorban pedig Szibéria ősvallási hagyományai között felismerhető.

A másik gradesnicai jel egy körbe zárt kereszt, vagy X . Ez az Éden térképe, a székely írás "f" (Föld) jelének és a kínai írás „Föld” jelének párhuzama. Világszerte elterjedt jel, amelyik a teremtés helyszínét, az Ararát vidékét ábrázolja. Ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amit a fenti másik ligatúra: a Föld középpontjából négy irányba ömlő folyókkal elterjedő isteni rendre utal.

A jelek az edényeket a Teremtés helyszínével, a bőség forrásával azonosítják. Aki ezekből eszik-iszik, az a Teremtő ajándékát veszi magához. Ez a nagyszerű ősvallási gondolat a ma készülő magyar cserépedényeken is kimutatható, a gondolat közismert európai megfelelője a bőségszaru.

Ezek a jelek éppen az ellenkezőjét bizonyítják annak, amit Nikolov állít.

A gradesnicai jelek nem elszigeteltek a korabeli, vagy a későbbi magyar jelkészletektől, hanem világos rokonságban állnak velük. Azt állapíthatjuk meg a párhuzamok alapján, hogy a kőkori írásrendszereknek volt egy igen korai, nagyjából 50 000 évvel ezelőtt kialakult magja, amelyet az Éden területéről szétvándorló embercsoportok magukkal vittek mindenhová és a népi, uralmi és vallási jelkészletben napjainkig meg is őriztek. Azaz a gradesnicai jelkészlet is összefügg a többivel. 

Számunkra mindebből az az érdekes, hogy a gradesnicai jelek a magyar jelkinccsel és a székely rovásírással is szoros rokonságot tartanak. S nem csupán a jelek azonosak, hanem az általuk kifejezett ősvallási mondanivaló is (azaz megértettük, vagy elolvastuk a gradesnicai jeleket). A gradesnicai jelek az edényeknek ugyanazt az ősvallási jelentőséget tulajdonítják, mint az archaikus magyar cserépedények "díszítésében" kifejezett gondolatok (a világ közepével azonos Teremtőtől származó bőség forrásával azonosítják az edényt).



Mandics György „Róvott múltunk” c. kötetéről


Az idei könyvhétre két rováskorpusz jellegű kötet is megjelent. Az egyiket az Erdélyi István – Ráduly János szerzőpáros, a másikat pedig Mandics György írta. Mindkettő a teljesség igényével készült, amiből – tisztázott elvi alapok mellett – az következne, hogy a két kötetnek hasonló szerkezetűnek és tartalmúnak kellene lennie. A két kötet azonban nem is hasonlít egymásra. 

E cikkben az utóbbi munkát elemezzük. Az érdekes és szórakoztató kötet hatalmas terjedelme és az e sorok írásakor még meg sem jelent második és harmadik kötet ismeretlen tartalma miatt az értékelésünk nem lehet teljeskörű. 


1. ábra. A kötet címlapja


A kötet címének és tartalmának ellentmondásai

Mandics György kötete egy leltár, amely illusztrálja a szerző olvasottságát és elméleti bizonytalanságait. Az első átlapozás alapján az a vélemény alakulhat ki az olvasóban, hogy a szerző – bár a kötet már kijött a nyomdából – még nem döntötte el magában, miről is akart könyvet írni. 

A „Rovott múltunk” kötetcím ugyanis mintha azt ígérné, hogy a rovásírásunk múltjával találkozunk a lapjain. Ehhez képest a sok nem rótt és nem magyar vonatkozású írás szerepeltetése nincs igazán megindokolva. A címben szereplő „rovott” jelző ugyanis nem valamelyik konkrét írás, hanem egy elterjedt írástechnológia jellemzője. A kötetben tárgyalt emlékek azonban szinte kivétel nélkül eltérő eljárással készültek, azaz nem róttak. Túl van reprezentálva a kötetben az a mai szerzőgárda is; amelyik a hiányos írástörténeti műveltségének köszönhetően, esetleg illetlen politikai szándékokat követve meghamisítja a székely rovásírást és történetét. 

 „A székely-magyar rovásírás-történet kézikönyve” alcímben a magyar népnév szerepeltetése felesleges, hiszen a székelyek is magyarok. Az alcím a nemzeti írásunkra utal, amelynek az utóbbi százötven év tudományos irodalmában rendszerint székely rovásírás a neve (amit inkább a „székely írás” megnevezésre kellene cserélni – hiszen az írás nem csak a rovástechnológiát alkalmazta). Amennyiben a szerző valóban erről az írásrendszerünkről (és nem általában a rovástechnológiát alkalmazó írásokról) akart írni, akkor ehhez képest megindokolatlannak tűnik a rovásírások családjaként bemutatott távoli írásrendszerek sora. Az sem bizonyított még, hogy a rovásírások egy családot alkotnának. 

Az ugyan igaz, hogy az antik írásrendszereket távoli ősrokonság fűzi a székely íráshoz; de egyrészt ezt Mandics György tagadja, másrészt ezen az alapon (megfelelő magyarázattal) a világ minden írását fel lehetne sorolni. A szerző lényegében ezt teszi: felsorol egy csomó írást a székely íráshoz fűződő rokonság fokától és az alkalmazott írástechnológiától függetlenül. Ez esetben azonban a kötet tartalma nem felel meg a címnek amely rokonságra és technológiára hivatkozik. Ráadásul Mandics György azokkal a magyarázatokkal is az adósunk marad, amelyek megindokolhatnák, hogy mit keresnek idegen írások a róvott múltunkat ígérő kötetben. A kötetben véletlenszerűen egymásra lapátolt írásrendszereket más szerzők műveiben is megtalálja a közönség; Mandics György művének az adhatott volna jelentőséget, ha feltárta volna az írásokat összekötő szálakat. Erre azonban az elméleti bizonytalanságai, valamint a magyar kultúra gyökereit felmutató nézetekkel szemben érzett elfogultsága miatt nem vállalkozott és nem is lett volna képes.

Úgy tűnik, mintha a szerző nem tudna különbséget tenni a rovásírások és a lineáris írások között – amivel persze korántsem áll egyedül. A székely rovásírásról írt kötetben illene megindokolni, miért kerültek ide a véle esetleg kapcsolatban sem lévő, vagy a szerző által nem tisztázott kapcsolatú írások. A „család” szó alkalmazása önmagában nem oldja fel ezt az ellentmondást, hiszen a vonzerő – amiért érdemes lehet az effajta köteteket elolvasni - éppen e rokoni kapcsolat leírása lehetne. 

A 248. lapon ugyan kapunk egy magyarázatot, miszerint e lineáris írásoknak „a régészeti anyag szerint” valaha a rovás és a karcolás volt az írástechnológiája, de ez sem elegendő mentség. A rovástechnológia egykori általános elterjedtsége és az írás monogenezise miatt ugyanis ezen az alapon lényegében minden írást tárgyalni lehetne e félrevezető cím alatt.


Mi a probléma és mi a megoldása?

„A rovásírás történetét ... végigkíséri a hivatalos fanyalgás vagy elutasítás kétségtelen bizonysága, amivel szemben csak a hívők rajongása s mindent elfogadása áll.” – írja a szerző (12. oldal), miután felsorolt egy sor szkeptikus álláspontot, amely szerint pl. a székely rovásírás humanista kitaláció lehet. 

A szerző véleménye azonban egyszerűen nem igaz. A fanyalgással szemben ugyanis – bár a kötetében idézett véleményekből mintha ez derülne ki – nem csak a mindent elfogadó rajongás áll szemben. Nem az a kérdés ugyanis, hogy szkeptikusnak, vagy rajongónak születtünk-e; hanem az, hogy felismerjük-e az írástörténeti tények közti valódi összefüggéseket, és ezt ki tudjuk-e fejteni, le tudjuk-e írni a tudomány megkövetelte igényességgel. 

A felmerült szakkérdésekre szakszerű választ is lehet adni, de ez a lehetőség – a kötet alapján – nem tudatosulhatott a szerzőben.

Úgy tűnik, mintha Mandics György nem is törekedne, nem is lenne képes a kérdések tudományos alaposságú megválaszolására; hanem rábízza az olvasóra, hogy mit fogad el a nyakába zúdított, más szerzőktől idézett, elképesztő ostobaságok halmazából. 

Pedig a szkeptikusok álláspontjának cáfolatára seregnyi érv kínálkozik, amelyek a szakirodalomban már kidolgozott formában megtalálhatók. Ezeket azonban Mandics György nem olvasta, elhallgatja, vagy nem érti.

Például a székely írás „us” (ős) jelének kapcsolatai (és a hasonló összefüggések serege) kizárják, hogy a székely írás tudós kitaláció legyen. Ha a székely „us” jel megfelelője megtalálható a koronázási paláston, a veleméri templom freskóján, a magyar népi képjelek között, a hettita hieroglif írásban, valamint a kőkori és az indián jelek között is (amelyek genetikus összefüggését az elvégzett matematikai valószínűség-számítás bizonyítja) – akkor a humanista írásalkotás ötlete nyilvánvalóan lomtárba való. 

Mandics György azonban talán nem ismeri a székely írás szójeleit, amint nem ismerheti az „us” jel kapcsolatait sem – s ezért nem tudja megoldani e kérdést. Aki képtelen a hazai írástörténeti szakirodalom vonatkozó eredményeinek felismerésére és megértésére; az ma sem tud jól válaszolni a XIX. század szkeptikusainak megalapozatlan ötleteire.


Keleti eredet és sorvezetés

Az „Egy nem csak tudományos kérdés” c. fejezetben az írásrendszerek rokonításával foglalkozik a szerző. Itt írja, a székely írás sémi eredeztetéséről szólván: „mind a két rendszer ábécé, mind a két írásrendszer keleti eredetű, s ezért jobbról balra halad” (249. oldal). Néhány szavas álláspont csupán, mégis makacs téveszmék dőlnek ki belőle. 

A székely jelkészlet ugyanis nem ábécé, hanem egy szó- szótagoló írás jelkészlete, amely tartalmaz egy kitűnő ábécét is. Nem lehet ábécé, ha többhangértékű jelei is vannak – mert az ábécékben csupán egyetlen hangot jelölő betűk lehetnek. Valójában a latin ábécét sem lehetne ábécének nevezni, hiszen szerepel benne a „q” szótagjel – de e fölött az egyetlen kivétel fölött átsiklik a szokásos értékelés. A székely írásnak azonban olyan gazdag jelkészlete van a betűkön kívül is, ami mellett nem mehetne el egy teljességre törekvő szakmunka szerzője. Thelegdi világosan leírja, hogy a székely írásnak a betűkön kívül szótagjelei és „capita dictionumai” (azaz szójelei) is vannak. A létező írásemlékek között pedig mondatjeleket is találunk, ilyen az énlakai „Egy isten” ligatúra és a tusnádi „Sarok (Heraklész) isten” ligatúra is. 

Ezt nem lehet azzal a szokásos ellenvetéssel elintézni, hogy a székely szó- és szótagjelek csupán betűkből összerakott ligatúrák, amelyeket a székelyek a könnyebb írás kedvéért alkottak meg.

- Egyrészt azért, mert Thelegdi megmondja, hogy a capita dictionumok nincsenek betűkből összerakva. Hozzátehetjük: szótagjeleink egy része sem összetétel.

- Másrészt a betűk némelyike is ligatúra; például a székely „sz” (szár „úr”) jel szerepel az „us” belsejében, ahol a Tejút hasadékában kelő napistent jelöli; megjelenik az énlakai „zászlós s” zászlójaként, ahol egy hegyen álló fát ábrázol (itt szintén az Úr jelképe);valamint a „g” rovásbetűnk „segédvonalában” is, ahol az „eget tartó fa” képszerkezet része (az eget is az égigérő fával azonos Úr tartja a fejünk felett). Ebből következően más magyarázatot kell adni a ligatúrákra, azokat nem lehet kései és jelentéktelen, a betűinktől mereven elválasztható jelenségnek tekinteni.

- Harmadrészt e ligatúrák némelyike és a ligatúrakészítés szokása többezer éves. A ligatúra az írás keletkezésének, legősibb formáinak máig továbbélő dokumentuma. Ezért hasonló a székely ligatúra-alkalmazás és hangzóugratás szokása a szótagjelek részleges elhagyásáig eljutott szó- szótagoló írásrendszerek jelhasználatához; és a kínai írás montázstechnikájához. Az igen régi jelkapcsolatok példája a Jóma ligatúra, amelynek párhuzamait Eurázsiában és Amerikában is megtaláljuk.

- Negyedrészt: a többhangértékű jelek a fenti magyarázat elfogadásától függetlenül is eleitől fogva léteznek, ezért azok a székely írás leírásakor nem hagyhatók figyelmen kívül.

A székely írás keleti eredete sem kétségtelen dolog, amíg a szerző azt nem bizonyította. Csak az mondható el, hogy keleten is használták (álláspontunk szerint a Közel-Keleten született meg kb. 50 000 évvel ezelőtt). Megfontolandó a válasz, különösen annak fényében, hogy a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor felirata a délnyugati Zala megyében került elő. A szerző gondosan beszámol egy sor neolitikus emlékről, amelyet nem lehet a székely írás segítségével elolvasni; de figyelmen kívül hagyja a szintén neolitikus, azonban székely szójelekkel elolvasható, magyar nyelvű szentgyörgyvölgyi szöveget. 

A székely írásrendszernek nem állandó tulajdonsága a jobbról balra haladó sorvezetés. A sorvezetés nem is a bizonyítatlan keleti eredet; hanem az írástechnológia függvénye – ezért papíron vagy számítógépen indokolatlan anakronizmus és az íráselméleti-írástörténeti tájékozatlanság jele a rovásbotra kialakított rend utánzása. A székely jelek népi megfelelőit cseréptárgyakra festő fazekasok sem jobbról balra írtak; hanem évezredeken keresztül balról jobbra, vagy tetszőlegesen vezették az egymást követő jeleiket.


Írásrendszerek rokonítása 

Azt írja a szerző, hogy „amikor egy kulturális rokonság fokát kell megállapítanunk, az objektivitásunk igencsak jókora homályos foltokat hagy, amelyeket inkább a megfelelni vágyás, az érdekek, a politika, a mindenkori hatalom, a sznobizmus vagy még más számtalan tényező befolyásol, amelyet magunk sem vagyunk hajlandók elismerni”. 

Részben igazat kell adnom a szerzőnek, ugyanis ezt valóban nem vagyok hajlandó elismerni. 

Úgy gondolom, hogy a fenti állítás csak azokra lehet igaz, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen gazdag összefüggésrendszer létezik az írások világában. Aki e varázslatos kertben naponta bukkan kincsekre, az nem kezd díszletek összetákolásába, mert nem jut az eszébe. 

Más a helyzet azokkal, akik a szükséges képességek hiányában lényegében vakon és süketen botorkálnak e szakterületen, de mégis sikerre vágynak. Ők is a kvalitásaiknak megfelelő műveket írnak, de azoknak nincs sem tudományos, sem nemzeti, sem semmiféle egyéb jelentősége – mert az ostobaságokat tartalmazó művek aligha jelentősek. 

Mandics Györgynek nincs oka e szánalmas művecskék alapján általános érvényű megállapításokat tenni. Ha az írásrendszerek rokonságát tudományos kérdésként kezeljük, akkor ezek a presztízs-szempontok szóba sem jönnek. 

Ellenben fel kell merüljön az 1993-ban Nemetz Tiboral, a Matematikai Kutatóintézet munkatársával közösen elvégzett valószínűségszámításunk eredménye. Ilyen vizsgálatot ugyanis tudomásom szerint senki más sem végzett még a világon. Ennek eredménye szerint a hasonlóság a jelek világában is a rokonság jele. Ha a Mas d’ Azil-i, a Tepe Yahja-i, a hettita hieroglif, a sumer, a kínai és az indián jelek között mintegy 20-20 székely jelformára bukkanunk, akkor ezek az írásrendszerek rokonságban vannak egymással – akár tetszik ez valakinek, akár nem; akár meg tudjuk magyarázni e rokonságot, akár nem.

Egy tudományon kívüli szempontokat követő, hazug és ostoba munka elkészítéséhez természetesen nincs szükség felsőbb matematikai módszerek alkalmazására, vagy a mások által már elvégzett valószínűségszámítás figyelembe vételére – hiszen az csak akadályozná az alkotó fantázia szabad csapongását. 

Nincs szükség e matematikai eredmények említésére azokban a „tudós” dolgozatokban sem, amelyek szerzői a székely írással kapcsolatos újabb felismeréseket nem kívánják tudomásul venni (vagy érdemben hozzá sem tudnak szólni), s tudományos igényű kritika helyett néhány jelző kiosztásával vélik elintézettnek a kérdést.


Van-e forrásunk Jézus Krisztus rovásírásos kötetéről?

A kötet megbízhatóságát jellemzi a következő példa. Mandics György azzal „tisztelt” meg – bár egy szimpla babérkoszorú is megfelelt volna – hogy olyasmit tulajdonít nekem, amit sohasem írtam. Mivel pontosan hivatkozik (egyesek a pontos hivatkozást összetévesztik a tudományossággal) „A székelység eredete” c. kötetem 142. oldalára, bárki meggyőződhet róla, hogy vétlen vagyok a nekem tulajdonított butaságban. Azt írja ugyanis a kötet 369. oldalán lévő „Mervi oázis 450” című fejezetben, hogy „Az itteni papság hun nyelvre fordította a Bibliát. Itt készült el Varga Géza szerint a Szent Korona zománcképeinek legfontosabb része is. Ez a Jó Mágust ábrázolja, kezében a rovásírásos hun Bibliával.” 

Ezt követi egy grafikám a Szent Korona pártáján lévő Krisztus-zománcról, amelyen jól látható a Krisztus térdein elhelyezett Jóma „jó mágus, jó magas” ligatúra. A fél asztalt beborító eredeti rajzon vagy két hétig dolgoztam annak idején, s talán megérdemeltem volna, hogy ne egy nekem tulajdonított ostobasággal „köszönjék meg” az engedélyem nélküli felhasználását. A grafika alatt Mandics György könyvében a következő ábraszöveg szerepel: „437. kép. A „rovásírásos Biblia, a Jó Mágus kezében. Varga G. 2001. 142,”

Alább Mandics György még hozzáteszi: „A történet szépséghibája: semmi sem igazolja, hogy a könyv rovásírásos, ha csak nem tekintjük annak a „ruharáncokból” képzett jeleket, amelyeket Varga G. JM-nek és S-nek vél.

Az eredeti krónika, ahol a hun nyelvre is lefordított Bibliát emlegetik, főként Maniról szól és Merv város nesztoriánus püspökéről, Éliásról, de nem a magyar Koronáról.”

Mandics György szinte semmit sem értett jól az állításaimból. 

A Szent Korona mervi készítésének én vagyok a forrása, mert ezt én következtettem ki több adat alapján, amelyeket a vonatkozó tanulmányaimban felsoroltam, s amelyeket itt nem szükséges megismételnem. A szerző állításával ellentétben a Szent Koronáról írt dolgozataimban nem a koronán lévő zománcok „legfontosabb részének”, hanem magának a Szent Koronának a mervi készítését feltételeztem. 

Az sem világos igazán, miféle bizonyítékot szeretne kapni Mandics György arról, hogy Jézus Krisztus rovásírással írt Bibliát tart a kezében. Ha eljön az ideje, akkor talán lehetőségünk lesz betekinteni az égi könyvtárba, s ott ellenőrizhetjük, hogy Jézus könyvtárában vannak-e rovásírásos kötetek. A Szent Korona Krisztusának kezében azonban csak egy zománckép látható egy képzeletbeli Bibliáról, amelynek kinyithatatlan lapjaira soha nem írtak sem rovásbetűket, sem másfajta betűket. Bármennyire sajnálom, nem tudok olyan bizonyítékkal szolgálni, amilyenről Mandics György álmodik, amint más sem lehet képes rá. Természetesen nem is állítottam azt, hogy Krisztus kezében rovásírásos kötet lenne.

Az én dolgozatomban ez állt: „a kezében tartott Szentírás mintájaként a mervi hun püspökség rovásírással írt magyar nyelvű könyvei is szolgálhattak”. Azaz korántsem arról van szó, mint amit Mandics György nekem tulajdonított. 

Most töprengehetek azon, hogy vajon szövegértésből vagy igazmondásból jár-e neki az elégtelen.

Ami pedig a ruharáncokat illeti, javaslom, hogy a szerző nézze meg: széken ülés közben van-e ránc a ruhája térdén. Elárulom: nem lesz. Jézus Krisztus térdein sem az van, hanem egy-egy Jóma (esetleg Jó sarok) ligatúra. Ha e ligatúrát a szerző még nem ismeri, például mert nem találkozott vele Németh Gyula munkáiban, akkor talán más szerzőt is el kellene olvasnia, csak persze az eddiginél figyelmesebben. 

Jóma ligatúra található egyébként az alucsajdengi hun koronán, az afrászijábi tálon, egy volgai bolgár fémtárgyon és egy Pjotrovszkij által közölt uráli, de magyarnak meghatározott aranyozott ezüstlemezen is – hogy csak az időben és földrajzilag nem túl távoli leleteket említsem. 

Az e sorok írása közben tartott szünetben olyan tányérból ettem a pörköltet, amelynek közepét egy Jóma ligatúra díszíti. Az őrségi fazekasok ugyanis a mai napig használják e kőkori isten jelképét (akinek az alakja, vagy a nyoma többek között az iráni, a finn, a japán és az indián mitológiában is fennmaradt). Csak persze az őrségi fazekasok – Mandics Györggyel egyetemben – már nem tudják elolvasni a névligatúrát. Ami a fazekasok esetében menthető.

A Jézus Krisztus mellén látható sarok szójelhez hasonló van az őrségi házamtól öt kilométerre kiásott 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron és a budapesti hun jelvényen is. Mindkettő jól és teljesen elolvasható szövegkörnyezetben szerepel, ami garantálja a megfelelő értelmezést és olvasatot.

Megtalálható a sarok szójel a Hoppál Mihály közölte szibériai sámánköpenyeken is, valamint a Szent Korona Krisztus zománcának palástján is. A világ sarkain elképzelt, eget-Földet összekötő hegyeket ábrázolja ez a jel. A sámánok köpenyén és Krisztus palástján is arra utal, hogy a ruha viselője azonos az égbe vezető úttal, képes ez út megtételére, vagy a közvetítésre a földiek és az égiek között.

Egyszerű ez az összefüggésrendszer. Csupán annak magas, aki felületesen olvas, vagy nem is törekszik a megértésre. 


A korpusz időbeli korlátai

Mandics György kötetében a bemutatott írásmutatványok körének felső korhatára „a mindenkori lehetséges jövő”. Azaz a szerző figyelembe veszi a jelen „izgalmas új jelenségeit” is; értve ez alatt az újonnan felfedezett emlékeket, a székely ábécé mai módosításait, vagy a számítógépre alkalmazott rovásírást. Ez egy lehetséges válogatási szempont, azonban ellentmond a kötet címének, amely csak a múltunkat ígéri. Bekerült a kötetbe a semmiféle szakmai ellenőrzésen át nem esett legújabb ostobaságok tömege is, amelyeket néhány zavaros fejű szerző folyamatosan tukmál a gyanútlan közönségnek. Mandics György alkalmazott gyakorlata alapján úgy tűnik, nincs elvi akadálya annak, hogy bármilyen, a székely íráshagyományt meggyalázó, elemi hibákkal terhelt, kritikátlan agyszülemény bekerüljön művének következő kötetébe. 

Ezek az elképesztő ötletek kimaradtak volna a műből, ha a szerző a múltunkról számolna be – ahogy azt a címben ígérte. Ezt tette Erdélyi István és Ráduly János is. A múltból való válogatás sem jelentett volna biztonságot a szerző számára, mert nem rekesztené ki a múlt szerzőinek hibáit, miközben nehezítené az értékes új felismerések beillesztését.

Egy lehetséges másik megoldást jelenthet a válogatás tudományos igényessége (amelyre azonban a szerző képtelennek látszik). 

A korpusznak – az elméleti tisztázatlanságok miatt – van is, meg nincs is alsó időkorlátja. A szerző szerint „Ha kizárólag a székely emlékeket vizsgáljuk, akkor a hagyományos időrend szerint aligha mehetünk a XIII. század alá. Amit ez alatt találnunk kell, az kabar, kazár, besenyő, avar, kun, jász, kök-török, protobolgár lelet” 

Ez természetesen nem igaz és egy ilyesfajta előzetes korlát nem is etikus. Azért nem, mert a tudományban nem illik előírni az alátámasztást nélkülöző, a létező emlékeket tagadó prekoncepció követését. A korai, többnyire szó- szótagoló jelekkel írt magyar emlékek (mint a sopronkőhidai sótartó, a budapesti hun jelvény, a Jóma ligatúra, vagy a szentgyörgyvölgyi tehénszobor) – amelyeket a szerző nem ismer, vagy nem ért – cáfolják a mandicsi előírást, miszerint mindenáron idegen írásemlékeket kellene találnunk.

Mandics György a finnugrista szakirodalomban emlegetett, de sohasem igazolt alsó időkorlátot próbálja meg átmenteni. Azonban nincsenek olyan írástörténeti tények, amelyek ezt – egy tudományos igényű kötetben – lehetővé tennék.

A kérdést úgy lehetne megoldani, ha a székely írás történetét szakaszolnánk és a Mandics György által „kizárólag székely emlékek” alatt értetteket egy klasszikus székely íráshasználati korba sorolnánk. 

E klasszikus székely kornak az alsó időhatárát (nem írástörténeti, hanem csak történeti szempontok alapján) Attila halálától számíthatnánk, mert a hagyomány szerint akkor született meg a székely nemzet. Ez nagyjából megegyezne az Erdélyi István és Ráduly János kötetében is alkalmazottal. Ami írásemlék ezeknél is régebbi, azokat a kor megjelölését tartalmazó név-változatokkal jelölhetnénk, pl. a székely írás hun kori előzményei, a székely írás szkíta kori előzményei, a székely írás kőkori előzményei stb. 

Másutt a szerző a székely írás kialakulásának korát legalább 10 000 évesnek tekinti; azonban az ismert emlékek alapján ennél pontosabb és jóval korábbi meghatározásra is lehetőségünk van.


A korpusz nyelvi korlátai

„A Corpus része minden olyan feliratmegfejtés, amely a magyar rovásírás alap-ábécéi, vagy azok kiterjesztett formái segítségével olvas el a Föld bármely korszakából és bármely pontjáról származó feliratot magyar nyelven. ... Végül olyan feliratok is szerepelnek, amelyeket bár még nem sikerült magyarul elolvasni, legalább egy valaki megkísérelte vagy írásban kifejezte e lehetőség gyanúját.” 

Ez esetben is tetten érhető a szerző kötetére általában jellemző elméleti tisztázatlanság. Hiszen a klasszikus székely írásemlékek között is akad például latin szöveget rögzítő felirat, amelyet nem lehet kirekeszteni egy teljességre törekvő rováskorpuszból. 

Az írásrendszerek többségét több nyelv rögzítésére is alkalmazták. Ebből következően a teljességre törekvő korpuszok az írásrendszer egészének bemutatására törekszenek, nyelvi korlátok nélkül. Semmilyen tudományos ok nincs, ami miatt a székely írás esetében csak a magyar nyelvet rögzítő szövegeket kellene figyelembe vennünk. 

A szerző a jelek szerint nem figyelt fel az akrofónia rekonstruálását eredményező kutatómunkára, amelyet az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének tagjai végeztek (többek között Simon Péter, Forrai Sándor, Szekeres István és e sorok szerzője). Csak találgatni lehet, hogy azért maradt-e ki a kötetből ez az eredmény, mert az elméleti kérdések iránt a szerző nem fogékony, esetleg nem hallott ilyesmiről, vagy nem igazodik el a kérdésben.


A korpusz földrajzi korlátai

A szerző – helyesen – észreveszi, hogy a székely leletek körét „a hetvenes évekig az egykori Udvarhelyszékre és ... annak környékére korlátozták ... de vannak már szórvány leletek az Alföldről, Nyugat-Magyarországról, a Felvidékről (is). Az avar leletek köre Dobrudzsától az Alpok lábáig terjed, a hun leletek köre Észak-Indiától Mongóliáig, Afganisztánig és Perzsiától Svájcig.” 

Ebből az helyeselhető, hogy észreveszi a földrajzi korlátok tágulását az általa mértékadónak tekintett körben. Az persze felróható neki, hogy elfeledkezik azokról, akik e politikai szempontokat kifejező indokolhatatlan korlátokat sohasem vették komolyan. A szerzőnek nem tűnhetett fel, hogy a földrajzi korlátok tágulása nem az általa elfogadott finnugrista szerzőket, hanem azok bírálóit igazolja.

Elvileg sem helyes ugyanis földrajzi (vagy bármilyen más) korlát szabása olyan írásrendszer leírásakor; amelyről Püspöki Nagy Péter után Sándor Klára is leírhatta, hogy az akadémikus tudomány számára minden alapvető kérdés tisztázatlan. 

A mondat, miszerint „Az extrém elméletek immár az egész Földet teszik meg földrajzi határnak” csupán a szerző alkalmatlanságát jelzi. 

Nyilvánvalóan helytelen merev földrajzi (vagy bármilyen más jellegű) korlát előzetes felállítása az íráselméleti alapfogalmak ilyen nagyfokú – az érintett „szakértők” által bevallott és dokumentálható – tisztázatlansága esetén.

Előbb össze kell szedni az írástörténeti tényeket, megfontolásokat és kapcsolatrendszereket (amire csak helyes elméleti alapozás esetén lehet képes bárki); majd ezek birtokában, utólag határozható meg egy írásrendszer elterjedésének földrajzi (vagy bármilyen más) határa.

Ez persze egy önmaga kezdeteire visszaható folyamat. Az összegyűjtött tényanyag ugyanis befolyásolhatja az íráselméleti alapokat, amelyek segítségével az emlékek körét újra meg kell határozni. 

Erre azonban a szerző nem törekszik és a jelek szerint nem is képes. 


A korpusz írástechnológiai korlátai

Mandics György felemás módon veszi figyelembe az írástechnológiát. 

A kötet címében rótt múltat ígér, a felsorolt emlékek döntő többsége azonban nem rótt, mint arról már esett szó.

Amikor azonban a nem rótt írásemlékeket sorolja szinte vég nélkül; akkor közülük feltűnően hiányzanak a fazekasjelek, a hímzett, hímestojásra festett, vagy ötvösök által készített emlékek – amelyeket szoros írástörténeti azonosság köt a klasszikus székely írásemlékek előzményéhez.

A székely írás számítógépes megjelenésének teret biztosít, de ezeket a mutatványokat kétféle mércével méri. A korpuszba kerülés feltételeinek megfelelhet egy internetes újság, amelyik a legképtelenebb újításoknak megfelelve tükrözött rovásbetűkkel közöl cikkeket. Azok a rovásírásról latin betűkkel írt tudományos igényű tanulmányok azonban kimaradhatnak a kötetből, amelyek nem jelentek meg egyúttal papírra nyomtatva is. A szerző mércéjének talán e tudományos igényű tanulmányok is megfelelnének, ha a fent említett tükrözött rovásbetűkkel lennének közreadva az interneten.

Mi úgy gondoljuk, ha egy szerző nem szemétdombot, hanem komolyan vehető munkát szeretne létrehozni, akkor célszerű tudományos igényű rendező elveket kialakítania magában az írástechnológiát illetően is. 

Például egy tanulmány esetében nem a közreadás technikai körülményeit kellene fontosnak tekinteni, hanem a benne foglaltak tudományos jelentőségét. Hasonlóra van példa a szakirodalomban is, amikor megemlítik Nagy Gézának a székely és az ótürk írás lehetséges rokonságát felvető előadását, amelynek csak az emléke maradt fenn, a szövege azonban nem. Ezért az internetes tanulmányok felidézése sem ördögtől való; hiszen nem a fűzött kötés, vagy a kiadó, hanem a gondolat képviselheti az értéket. 

Egy felkészületlen szerző számára ez a fajta (a gondolat tudományos jelentőségére alapozott) értékelés megoldhatatlan feladatot jelenthet. 




Egy Catal Hülyük-i szobron feltételezett „ország” képjelről


Van-e a neolitikus szobron „ország” jelentésű képjel, azt egyetlen fénykép és egyetlen előfordulás alapján nem lehet megnyugtató módon eldönteni. Az íráshasználat kezdeteit azonban csak a hasonló megfigyelések sorával lehet feltárni.



1. ábra. A Catal Hülyük-i szobor, amelyen Radics Géza hármashalmot vélt felfedezni


Catal Hülyükről azt írja a wikipedia, hogy a Kr. e. 6800 – Kr. e. 6300 közötti időszakban élte virágkorát s Kr. e. 5700-5500 körül elnéptelenedett. Ettől eltérőnek látszik Mandics György adata (Kr. e. 8000). Cikkünknek nem ez a kronológiai kérdés képezi a tárgyát, hanem egy lehetséges hármashalom-ábrázolás, amit Radics Géza figyelt meg e szobron. Így ír erről Mandics György (Róvott múltunk, 2011/34):



2. ábra. Részlet Mandics György kötetéből


Mandics György cikkéből nem derül ki, miféle módszertani tévedés és miképpen aknázná alá valamennyi hasonló(?) fejtegetésemet. Az effajta oldalvágásoknak semmi köze a megalapozott érveléshez.

A fénykép alapján nem tudom eldönteni, igaza van-e Radics Gézának abban, hogy e szobron hármashalom látható. Lehetséges, hogy igaza van, amint az is lehetséges, hogy téved. Ennek eldöntéséhez a szobrot jobb fényképeken és eredetiben is meg kellene tekinteni, de az is lehetséges, hogy a dolog akkor sem dőlne el. Azonban, ha a környezet leletei közül több párhuzam és hasonló jelek sora kerül elő, akkor az alátámaszthatja Radics Géza felismerését.

Alátámasztani látszik azt néhány további körülmény is:

- A földet ma is anyaföldnek, az országot ma is anyaországnak mondjuk néha. Ezek a jelzős szerkezetek gyakran a kőkori ősvallásnak köszönhetően terjedtek el az egész világon.

- A szentgyörgyvölgyi tehénszobor is az anyaistennő ábrázolása lehet, s annak a lábain is hegyeket találunk.

- A Szent Korona pártáján lévő Krisztus-zománc térdén is van hegyábrázolás.

- Az ősvallás szerint az első ember csontjaiból lettek a hegyek s ezzel függhet össze a térden (általában a test kiemelkedő tájain?) lévő hegyábrázolás.

A Radics Géza által látni vélt M betű azonban szerintem nincs ott.

Ha a hármashalom létezik e szobron, akkor annak a jelentése „ország” lehet a sumer és a magyar párhuzamok alapján. A hármashalom ugyanis a sumer képjelek között „hegy”, „ország” jelentésű, amint a magyar heraldikában is „ország”; s csak másodlagosan alakult ki belőle a „Magyarország” jelentés. Csak annyiban jelöli Magyarországot, amennyiben a mi országunkról van szó – például Dürer címerében, vagy a magyar államcímerben. Azaz a szójel elsősorban az „ország” jelentést hordozza, azonban magyar környezetben feltehetően mindenki tudta, hogy ez a saját országunkra vonatkozik. (Amiképpen minden ember láthatja úgy a világot, hogy ott van a közepe, ahol ő áll.)



3. ábra. A szobor képe Mandics György kötetéből


A hármashalom a Föld középpontját, a világoszlop tövét jelenti, amivel a népek szívesen azonosították a saját országukat. Ott ugyanis az Isten és az égből érkező áldás közelsége miatt érdemes élni. A szobor mondanivalója is ennek felel meg: a világ termékeny középpontját, az anyaistennőt és az ő országát ábrázolja egy panteisztikus világelképzelés szellemében, amelyben az Isten és az ország (az útmutatását követő szervezett társadalom) azonos.

Mivel ez a nézet az ősvallással széles körben elterjedt, a hármashalom és általában a halomjelkép is sokfelé megtalálható, része lett egy nemzetközi ábrázolási szótárnak. Radics Géza joggal gondol arra, hogy itt az "ország" szójele látható, de ezt még további érvekkel is alá kell támasztani. Az egyéb következtetéseit nem tartom valószínűnek.

Mandics György fanyalgása mindössze arra utal, hogy nem ismeri kellő mélységben az „ország” jel összefüggéseit és nem tarthatja fontosnak a magyar jelkincs eredetének kutatását.


Folytatás


A "Mandics György róvott múltja" c. füzet képekkel együtt kapható a Honterus antikváriumban (Múzeum krt) és a 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 180
Tegnapi: 271
Heti: 1 416
Havi: 3 044
Össz.: 342 256

Látogatottság növelés
Oldal: Mandics György róvott múltja (4)
Varga Géza: A székely rovásírás - © 2008 - 2017 - szekely-rovasiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: tarsolylemez - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »